Tiszai Zoltán alezredes: Rákosi „keresztfia”

Hogy kerül egy zalai sváb fiú Olekszij Fedorov ukrán partizánvezér németek ellen harcoló legendás egységéhez? Miért tetteti orosznak magát magyar szállásadói, köztük leendő felesége előtt? Miért olyan titkos a BM-es karrierje? De ami a legizgalmasabb kérdés: hogy lesz valaki Rákosi Mátyás „keresztfia”? Tiszai Zoltán életútja – amelyet kitüntetésein és dokumentumain keresztül rekonstruálunk – betekintést enged a XX. századi magyar történelem fordulataiba.

Ilyen névvel nem lehet valaki a mozgalom tagja! A családi anekdota szerint ez az üzenet érkezett a moszkvai rádiótávírász-kiképzésen tartózkodó Tendl Zoltánhoz vélhetően valamikor 1944 derekán személyesen Rákosi Mátyástól. A későbbi magyar pártvezér állítólag még azt is kikötötte (javasolta), hogy az új, magyaros hangzású név ugyancsak „T” betűvel kezdődjék. Így lett Tiszai Zoltán a sváb Tendl családba 1921-ben, Zalalövőn született Zoltánból. A teljes névváltás, a hivatalos jogi aktus ellenére, egy ideig ugyanakkor még váratott magára, Zoltán még az 1940-es évek végén is Tendl-Tiszai vezetéknéven szerepelt egyes hivatalos dokumentumokon. És bár Rákosi Mátyással soha nem találkozott, a családi legendáriumba beégette magát, hogy bizonyos értelemben ő Magyarországa egykori teljhatalmú urának „keresztfia”.

Tendlék mindössze egy generáció óta éltek Magyarországon Zoltán születésekor; a felmenők Grazból érkeztek valamikor az 1880-as vagy 1890-es években. Zoltán édesapja, az első világháborúban komoly harctéri sérülést szerző Tendl Károly a mai szlovén határon található Szentgyörgyvölgyön alapított téglagyárat, édesanyja, Unger Anna pedig bábaasszony volt. A család törekvő volt, a téglagyár, bár nem volt nagy, de az édesapa szorgalmának, ügyességének és megbízhatóságának köszönhetően prosperált, az édesanya pedig egyfajta helyi hírességgé nőtte ki magát. Zoltán hentes-mészárosnak tanult – a családi anekdota szerint nem volt éppen a legtehetségesebb ebben –, majd egy zalai vendéglőben kezdett el dolgozni, pincérként. A családi visszaemlékezések szerint még évtizedekkel később is mindig nagyon pontosan meg tudta mondani, hogy mi az, amit egy vendéglőben, étteremben enni szabad, mert biztosan friss, és mi az, amit nem.

Zoltán 1942-ben, 21 évesen vonult be tényleges katonai szolgálatra, mégpedig a soproni 7. könnyű hadosztály 34/II. zászlóaljához. A keleti hadszíntérre 1943. július elején került ki, vonatbiztosító alakulathoz. Alig fél évvel később azonban – a család szavaival élve – „átlógott az oroszokhoz”. A visszaemlékezések szerint „felismerte a helyzetet, hogy a háború elveszett, és nem akart meghalni”, lépésének nem volt semmilyen ideológiai háttere. Zoltán rövidesen a híres ukrán partizánvezér, Olekszij Fedorov egységéhez került, innen küldték Moszkvába, rádiótávírász-kiképzésre. 1945 januárjától a szovjet reguláris erők kötelékében szolgált, a II. ukrán front egyik felderítő alakulatánál. Nemsokára már Magyarországon tartózkodott, egy orosz tisztet kísért, a család azt is fel tudta idézni, hogy egy ideig a debreceni Arany Bika szállóban lakott, szobaszomszédja pedig Gerő Ernő volt. Innen került, a háború végeztével, Újpestre, ahol egy magyar család adott neki otthont. Itt már egy orosz mérnök kísérője volt, ráadásul „titkos küldetésben”, ezért hónapokig el kellett titkolnia, hogy magyar, így oroszul beszélt, és Gyimának hívatta magát. Ám a „dekonspiráció” elkerülhetetlen volt, mivel beleszeretett a háziak lányába, későbbi feleségébe, Marikába, így egy idő után felfedte magát.

Tiszai Zoltán karrierje 1945 után gyors felfutásnak indult. Még 1944-ben párttag lett, 1945 nyarától pedig a Magyar Kommunista Párt országos központjában dolgozott, egészen az 1947-es választásokig. 1947-ben a Belügyminisztérium állományába került, egészen pontosan a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályához (ÁVO), mégpedig – mint képzett rádiótávírász – operatív technikai területre. Müller Rolf kutatásai szerint sokáig a Hírosztály egyik alosztályvezetője volt, majd a II/10-j alosztálynál dolgozott. Az 1956-os forradalom sem akasztotta meg a pályafutását, 1957-ben viszonylag gyorsan igazolták, ezt követően az alosztály csoportvezetője lett. 1959 májusától a II/16. (rádióelhárító) osztály kötelekének volt a tagja, majd a III/V-7. (terv- és pénzügyek, anyaggazdálkodás) osztályon dolgozott alosztályvezetőként. A forradalom idején százados volt, később őrnaggyá nevezték ki, nyugállományba pedig – 1969-es infarktusát követően – alezredesként került. 1975-től a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kerületi bizottságának volt a társadalmi munkatársa.

A családi visszaemlékezések jól illusztrálják, hogy milyen szintű titkolózás jellemezte a korszakot. „Ha az iskolában megkérdezték, mi apu foglalkozása, annyit mondhattam, hogy BM-dolgozó, és tényleg nem tudtam többet” – mondja a lánya, aki az 1950-es évekből annyira emlékszik csak édesapja kapcsán, hogy „korán ment, későn jött, és gyakran volt gondterhelt.” Illetve amit még tudtak, legalábbis a gyerekek (Tiszainak egy fia és egy lánya született, előbbi 1947-ben, utóbbi 1949-ben), hogy „ellenőrzésekre megy, szerte az országban.” Ebből az időszakból két, az akkori rendszer működése szempontjából érdekes – személyes – momentumot is fel tud a család idézni. Egyrészt 1947-es esküvőjét követően Tiszai pártfegyelmit kapott, mivel templomban is megtartották, ráadásul egyenruhában jelent meg, másrészt amikor édesapját kulákká nyilvánították, és megkezdték a kitelepítését, azonnal intézkedett Budapesten, és visszahozatta.

Viszonylag sok tudható arról, hogy mit csinált Tiszai Zoltán az 1956-os forradalom idején. Egészen október 30-ig a szolgálati helyén maradt, oda minden nap bejárt, utána viszont – vélhetően a Köztársaság téri eseményekkel összefüggésben – „illegalitásba vonult”. Nyolc napig bújtatta lakásában Kern (Korn?) Andor, mégpedig abban a Visegrádi utcai házban, ahol saját otthonuk is volt. Munkahelyére november 10-én tért vissza, és megkezdte csoportja „vidéki és pesti objektumainak szakmai beindítását”. Izgalmas adalék, hogy Tiszai felesége minden olyan egyenruházati cikket, kitüntetést, dokumentumot elégetett, megsemmisített, amely alapján Tiszai államvédelmi háttere azonosítható lett volna, anyagát emiatt jókora „lyukak” jellemzik, illetve jó pár tétel későbbi pótlás. Hogy ebből a szempontból (sem) ment minden gördülékenyen a forradalom utáni időszakban, kiválóan illusztrálja, hogy igazolóanyagában többször is szerepel Tiszai panasza, miszerint nem pótolták a megsemmisített kitüntetéseit. Később elégedetlenségének adott hangot azzal kapcsolatban is, hogy a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet nem kapta meg, holott 1956 októberében „utolsó volt, mikor el kellett hagyni az épületet”.

Tiszai Zoltán 1986-ban hunyt el, a Farkasréti temetőben temették el, katonai tiszteletadással.

Tiszai Zoltán anyaga két nagy részre osztható: a kitüntetésanyagra, ideértve az adományozókat, igazolványokat, valamint a dokumentumanyagra.

A kitüntetésanyag legkorábbi tétele egy Magyar Szabadság Érdemrend bronz fokozat-adományozó, amelyen még a Tendl-Tiszai Zoltán név szerepel. A Magyar Szabadság Érdemrendet az 1946. évi VIII. törvénycikk alapította, két – ezüst és bronz – fokozattal, 1946. május 10-ével, „a független és demokratikus Magyarország megszületéséért és megerősítéséért, valamint általában a szabadságért és a demokráciáért folytatott küzdelemben kimagasló polgári vagy katonai érdemeket szerzett szabadságharcosok megjutalmazására”. Érdekesség, hogy az alapításról szóló törvényjavaslatot 1946. május 9-én (csütörtökön) fogadta el az Országgyűlés, az első adományozásokra (összesen 319-re, ebből 97 posztumusz) pedig május 11-én (szombaton) már sor is került. A kitüntetés formáját a Magyar Köztársaság Minisztertanácsának 1947. március 5-i ülésén megváltoztatták, így Tiszai, aki 1947. március 10-ével részesült az elismerésben, már a második típust kapta. Érdekesség, hogy az anyagban lévő kitüntetés és szalagsávja viszont már az 1957-es – harmadik – típus. Az elismerést ugyanis a Népköztársaság Elnöki Tanácsának (NET) 1957. évi 61. számú törvényerejű rendelete megújította, az „1956. évi ellenforradalom leverésében érdemeket szerzett állampolgárok kitüntetésére”. A régi-új kitüntetés előlapja identikus az 1947-esével, a hátlapon viszont az 1957-es (Kádár-) címer látható. Hogy Tiszai anyagában miért az 1957-es típus található, ennek oka nem teljesen világos, de nem lehetetlen, hogy az eredeti kitüntetés, habár nem volt az 1949 utáni politikai berendezkedéshez szorosan kapcsolható, Tiszai felesége 1956-os „megsemmisítő akciójának” esett áldozatul, így a kitüntetést emiatt hivatalosan pótolták. Erre utal, hogy a tárgycsoportnak a része egy 1959. december 14-i keltezésű, Ruda Ilona, a NET kitüntetésosztályának akkori vezetője által aláírt igazolás is, amely igazolja, hogy Tiszai valóban részesült az elismerésben.

A kitüntetésanyag következő darabja Tiszai Zoltán Szocialista Hazáért Érdemrendje. A Kádár-korszak emblematikus elismerésének számító „Szochazát” a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1966. évi 29. számú törvényerejű rendelete alapította, 1966. december 18-ával, „a felszabadulás előtt a forradalmi mozgalomban hazánk szocialista társadalmi rendjének megteremtése érdekében kifejtett és elismert kimagasló tevékenység kitüntetésére”. A szűk 10 ezerszer adományozott kitüntetés több előjoggal is járt, így a kitüntetett nyugdíját legalább havi 1600 forintban kellett megállapítani, a közalkalmazottakat megillető vasúti utazási kedvezmény járt neki, emellett továbbtanuló gyermeke az oktatási intézményekben való felvételnél kedvezményt élvezett. Tiszai 1967. április 15-ével részesült az elismerésben. A tárgyegyüttes része egy 1977. március 4-i keltezéssel kitöltött kérdőív is, amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kerületi bizottsága küldött meg Tiszai Zoltánnak, azzal a céllal, hogy felmérje életkörülményeit. A kérdőív minden bizonnyal nem helyi kezdeményezés, hanem egy nagyobb, akár országos, a Szocialista Hazáért Érdemrend adományozásának 10. évfordulója apropójából elvégzett felmérés része lehetett.

Két szempontból is rendkívül izgalmas tétel Tiszai Zoltán első „Kiváló Szolgálatért” Érdemérem-adományozója. Egyrészt mert egy az államvédelem tagjai számára adományozott speciális változatról van szó, amelyen a megszokott „érdemes és eredményes munkássága elismeréséül” helyett „az államvédelem érdekében kifejtett eredményes munkájáért” méltató szöveg szerepel. Másrészt mert egy a már említett okokból, 1958. május 28-ával kiadott hivatalos másolat, amelyen ugyanakkor még az 1949-es címer szerepel (miközben a szárazbélyegzőn az 1957-es címer látható), bő egy évvel a megszüntetése után. Az adományozó mellé járó kisalakú igazolvány is a régi, „Rákosi-címeres” változat. További érdekesség, hogy a kitüntetés is 1957 előtti (a jelvényen az 1949-es címer látható, a szalagsávon nincs miniatűr, és a doboz is az eredeti, 1954-1956 között használt változat), igaz, az sajnos már nem kideríthető, hogy a szett esetleg megúszta a megsemmisítést, és így az eredeti, 1955-ös adományozás, vagy szintén 1957 utáni pótlás. Érdekesség az is, hogy az adományozón rendfokozat nem szerepel. Az 1955-ös adományozást egyébként „hozta” anno a Magyar Közlöny, mégpedig az 1955/9. száma, 1955. január 27-ével, „az országos partizántalálkozó alkalmából, a partizán- és az ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységük elismeréséül” indokolással.

A „Kiváló Szolgálatért” Érdemérmet Tiszai másodszor, 1962. július 20-ával is megkapta, az érdem utáni első után ezúttal a szolgálati évei után (1964-ig a Szolgálati Érdemérmet 10, a „Kiváló Szolgálatért” Érdemérmet 15 év szolgálati év után is adományozták). Ezen már r., azaz rendőr őrnagyként szerepel. A Szolgálati Érdemérmet 1960. február 25-ével kapta meg (ezen is r. őrnagyként szerepel), ami némi csúszást jelent, figyelembe véve, hogy a szolgálati jogviszonya 1947-tel kezdődött. Ennek okáról nem áll rendelkezésre információ. A megszokottak szerint 1970. április 4-ével – 116 ezer további adományozott mellett – ő is megkapta a Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet, illetve – röviddel nyugállományba kerülése előtt – a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát. A 20 éves Szolgálati Érdemérmet 1967. július 10-ével vehette át. Az anyag további érdekessége a szovjet Harci Érdemekért Érdemérem kitüntetés, amelyet – a szovjet igazolvány tanúsága szerint – 1970. május 11-ével vehetett át (a magyar viselési engedély 1970. július 27-i keltezésű). A Magyar Közlöny (1970/66. száma, 1970. augusztus 5-ével) ezt a kitüntetést is szerepeltette, „a Nagy Honvédő Háborúban szerzett érdemeik elismeréséül” indokolással. Végezetül a falerisztikai anyag érdekessége még az MPBSZ feliratú jelvény is, amelyet az 1945. május 23-a és 1948. február 29-e között működő Magyar Partizánok Bajtársi Szövetsége bocsátott ki tagjai számára, illetve a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1.103/1954. számú határozatával, 1954. december 5-ével, „Magyarország felszabadulásának 10. évfordulója alkalmából” alapított Magyar Partizán Emlékérem 464-es sorszámú miniatűr jelvénye is. Sajnos a nagyméretű jelvény, miként az adományozó nem kerültek elő, ezeket vélhetően szintén Tiszai felesége semmisítette meg 1956 októberében.

Ami a dokumentumanyagot illeti, különösen izgalmasak az igazolódokumentumok, így az 1956. december 14-i igazoló határozat, amelyet Mező Imréné, Mező Imre özvegye írt alá, vagy az igazolással kapcsolatos különféle anyagokat (önéletrajz, tanúvallomások, feljegyzések) tartalmazó, a Belügyminisztérium 1/14-es pártalapszervezete által összeállított mappa. Hogy Tiszai 1970-es nyugdíjazása után is részt vett a közéletben, azt szépen demonstrálja például a bírósági népi ülnöknek való megválasztásáról szóló 1973-as igazoló, vagy éppen az 1975-ös iratanyag a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kerületi bizottságához való társadalmi munkatársi csatlakozásáról. Tiszai Zoltán anyagának záródokumentumai a XIII. kerületi első titkár 1986. május 6-i részvétnyilvánító levele az özvegynek, a pb-titkár levelezése a temetésről a Fővárosi Tanács Közmű- és Szolgáltató Osztályával, valamint a Fővárosi Temetkezési Intézettel, továbbá a Budapesti Rendőr-főkapitányság elismervénye az elhunyt önvédelmi lőfegyverének átvételéről. Utóbbi dokumentum érdekessége, hogy tanúsága szerint a 6,35 mm űrméretű, Cz Brno Duo típusú csehszlovák pisztolyt, tartási engedély hiányában, először találtként regisztrálta a rendőrség, ám ezt utólag korrigálta a hatóság, mivel a jelek szerint az engedély meglett, és a család leadta.

Egyik anyaghoz sem tartozik, de – az özvegy jóvoltából – nagyon szépen megmaradt az 1986-os temetésről két koszorúszalag is, az egyiken „Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma”, a másikon „Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége” felirat szerepel. Utóbbi szervezetnek Tiszai tagja volt, amit az anyagban ugyancsak megtalálható tagsági igazolvány is bizonyít.


Dr. Ágoston Ottó: a Vas megyei agrárközgazdász

Egy-egy kevésbé ismert személy életútja, illetve az életútját szegélyező kitüntetései is lehetnek relevánsak falerisztikai szempontból. Általános mintázatok ismerhetők meg ugyanis általuk: a kitüntetések hierarchiája, az adományozási gyakorlat, vagy éppen az egyes társadalmi-gazdasági területek jellemző falerisztikája. Dr. Ágoston Ottó agrárközgazdász az 1970-es, 1980-as években meghatározó szereplő volt Vas megye mezőgazdaság-irányításában, falerisztikai anyaga szépen tükrözi társadalmi-gazdasági-politikai pozícióját.

Az 1930-as születésű dr. Ágoston Ottó szombathelyi kispolgári családból származott. A szerény körülmények, a szülők társadalmi érzékenysége magától értetődően állították őt az 1948 után felálló új társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedés mellé. 1951 őszétől a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen tanult – a tanuláshoz való hozzáállását, törekvő karakterét mutatja a felsőoktatási intézmény „Viruló Föld” című lapjának 1954. június 4-i számában publikált cikke, amely szerint „egyetlen feladat, ami most előttünk áll, a tanulás, a tanulás ütemének fokozása, a kollektív munka kiszélesítése” –, amelyet 1955-ben végzett el. A büki gépállomásra került, üzemgazdász-agronómusként, és főként tervezési-tervellenőrzési feladatokat látott el. Belépett a pártba, a MEDOSZ-ba (Mezőgazdasági, Erdészeti, Élelmiszeripari és Vízügyi Dolgozók Szakszervezete), 1957 után pedig a KISZ-be, amelynek megyei bizottsági tagja volt. 1962-ben váltott, és pártvonalon helyezkedett el, mégpedig a szombathelyi járási párt-végrehajtó bizottság tagjaként folytatta munkáját. 1965-től a járási pártbizottság titkára volt. 1967-ben írta doktori disszertációját „A gazdálkodás helyzetének elemzése és javításának lehetőségei a szombathelyi járás határszéli termelőszövetkezeteiben” címmel. 1968-tól a mezőgazdasági osztály, később a gazdaságpolitikai osztály vezetője volt. Tervezéssel, tervellenőrzéssel, termelési hatékonysággal foglalkozott, és ebbéli minőségében az 1970-es években számos megyei, illetve országos párt-, illetve szakmai értekezleten, konferencián lépett fel, adott elő. 1980-ban átigazolt a megyei tanácshoz, ahol a pénzügyi osztály vezetője lett, és változatlanul tervezéssel, költségvetési ellenőrzéssel, zárszámadással foglalkozott.  A rendszerváltás után, 60 évesen még próbálkozott egy új karrierrel, a vasvári Thermal Hotel-beruházásra létrehozott Thervár Kft.-t ügyvezette, ám a cég 2001-ben felszámolásba került. A társadalmi ideáiból sosem engedő dr. Ágoston Ottó 2009-ben hunyt el.

Dr. Ágoston Ottó falerisztikai anyaga szépen tükrözi társadalmi-gazdasági-politikai pozícióját. Három „kormánykitüntetése” közül az elsőt, a Szocialista Munkáért Érdemérmet 1963. október 25-ével kapta, a Magyar Közlönyben megtalálható indokolás szerint „a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 46. évfordulója alkalmából, eredményes munkája elismeréséül”. A Szocialista Munkáért Érdemérmet az 1953. évi V. törvény alapította, a polgári személyek számára adományozható sor (Magyar Népköztársaság Érdemrendje, Munka Vörös Zászló Érdemrendje, Munka Érdemrend, „Szocialista Munkáért” Érdemérem, Munka Érdemérem) negyedik tagjaként. Rövid pályafutása során (a Népköztársaság Elnöki Tanácsának – NET – 1963. évi 35. sz. törvényerejű rendelete szüntette meg) a kitüntetés kétszer is változott, egyszer, a NET 1954. évi 4. sz. határozatával, alapjaiban módosult a kinézete, másodjára pedig az 1957-es címercsere hozott minimális módosulást. Az alapvetően „munkakitüntetés” jellegű elismerés a maga idejében számottevő társadalmi presztízzsel bírt, az összesen majdnem 16 ezer adományozás ellenére.

Dr. Ágoston Ottó második komoly kitüntetése a Munka Érdemrend bronz fokozata, amelyet 1965. július 28-ával adományoztak neki, „az 1965. évi dunai és nyugat-dunántúli árvízvédekezésben tanúsított kiemelkedő helytállása és példamutató magatartása elismeréséül”. Pontos szerepe az 1965-ös árvízi védekezésben nem ismert, az viszont tudható, hogy ebből az apropóból a Munka Érdemrend ezüst fokozatát több mint 75-en, a bronz fokozatot pedig több mint 130-an kapták meg. Legkomolyabb kitüntetése pedig a Munka Érdemrend arany fokozata, amelyben 1975. november 7-ével részesült, „a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 58. évfordulója alkalmából, eredményes munkája elismeréséül”. Az elismerést Losonczi Pál adta át, a parlament kupolacsarnokában. A Munka Érdemrend elődjét, a Magyar Munka Érdemrend és Érdemérmet az Országgyűlés alapította, 1948. február 25-ével, a „hároméves terv megvalósítása érdekében a mezőgazdaságban, iparban, közlekedésben, kulturális és szociális építőmunkában kiváló érdemeket szerzett magyar állampolgárok kitüntetésére”. Az érdemrendnek három – arany, ezüst és bronz –, az érdeméremnek egy fokozata volt. A kitüntetés formáját a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1950 szeptemberében megváltoztatta, majd 1953 tavaszán, immáron Munka Érdemrend néven, az elismerést egyfokozatúvá alakította. 1964-ben újra hozzányúltak a kitüntetéshez, amely ismét háromfokozatú lett. A Munka Érdemrend arany fokozatából több mint 20 ezer, az ezüstből több mint 44 ezer, a bronzból pedig több mint 51 ezer adományozás történt.

A falerisztikai anyag három további tagja egy 1965 júliusában adományozott Árvízvédelemért Érem, valamint egy 1985. április 4-ével és egy 1986. március 27-ével adományozott „Kiváló Munkáért” kitüntető jelvény. Az Árvízvédelemért Érmet az 1019/1965. számú kormányhatározat alapította, 1965. június 20-ával, „az árvízi védekezésben kiemelkedő munkát végző dolgozók kitüntetésére”. Az elismerést az Országos Víz­ügyi Főigazgatóság adományozta. A „Kiváló Munkáért” kitüntető jelvényt pedig a Minisztertanács 1006/1977. számú határozata alapította, 1977. február 17-ével, „átlagon felüli teljesítmény jutalmazására”. Érdekessége, hogy bár a Minisztertanács alapította, ám adományozása decentralizált volt, 25 országos hatáskörű szerv vezetője ítélhette oda az alapításakor 3.000 ft pénzjutalommal járó elismerést. A kitüntetésnél mód volt az ágazati sajátosságok érvényesítésére, ezt a szalagra feltűzött emblémával valósították meg. A „Kiváló Munkáért” kitüntető jelvénynek, az óriási adományozási volumen miatt, nem alakult ki társadalmi presztízse. 1989. szeptember 12-ével dr. Ágoston Ottó még egy (Vas Megyei) Tanácsi Munkáért Emlékérem kitüntető jelvény bronz fokozatban is részesült; mint az életrajzánál írtuk, 1980-tól dolgozott a Vas megyei tanácsnál. Az emlékérmet a Vas megyei tanács 1970-ben alapította, „a tanácsoknál hosszabb ideje dolgozók munkájának fokozottabb erkölcsi és anyagi elismerése érdekében”. Az első adományozásra 1970. augusztus 20-ával került sor. Végezetül az anyaghoz tartozik dr. Ágoston Ottó dicsérő oklevele is, amelyet 1989. november 21-ével, nyugdíjazása alkalmából kapott meg.


Gáti Ödön: egy fordulatos életút

Gáti Ödönnek fordulatos élete volt. 25 évesen megjárta a spanyol polgárháborút, 30 évesen részt vett a buchenwaldi koncentrációs táborban kirobbant lázadásban, 45 évesen pedig a rádiót és hite szerint a szocializmust védte. Volt ő partizán, munkásőr, székházgondnok és osztályvezető, egyszóval: Gáti Ödön élete maga a XX. századi magyar történelem. Hagyatékán – kitüntetésein, adományozóin, emlékérmein – keresztül bepillantást nyerhetünk ebbe az életbe.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy két későbbi Nobel-díjas életét is megmentették. Gáti Ödön e kevesek közé tartozik. A lázadás 1945. április 11-én tört ki, miután a buchenwaldi koncentrációs tábor őrei a hírhedt Appelplatzra (gyülekezőtérre) parancsolták a szűk 20 ezer felnőtt mellett a lágerben fogva tartott mintegy 800 tizenéves fiút, azzal a céllal, hogy egy másik táborba „szállítsák át” őket. A főleg politikai foglyokból álló szervezett ellenállás úgy döntött, felveszi a harcot. A lázadás mindössze néhány óráig tartott, mivel Buchenwaldot még aznap elérték az amerikai csapatok. A 800 fiú „elszállítását” viszont sikerült megakadályozni. Köztük Kertész Imréét és Elie Wieselét. A lázadás során használt fegyverek tárolásáért – annak a 6. számú barakknak a parancsnokaként, amelynek a padlója alatt a fegyvereket rejtegették – Gáti Ödön felelt. Egyes beszámolók szerint emellett Gáti az egyike volt azoknak, akik a lázadás kirobbantását, a fiúk ki nem adását eldöntötték. Gátit így jellemezte a buchenwaldi lázadásról szemtanúk beszámolói alapján az 1958. október 22-i számában megemlékező Ország Világ képes magazin: „Gáti Ödön egyike volt a legleleményesebb, legkörültekintőbb barakkparancsnokoknak. Ezért szemelte ki a földalatti táborbizottság egy fontos és nehéz feladat megoldására.”

A későbbi leleményes barakkparancsnok 1913. augusztus 14-én született, Sátoraljaújhelyen, zsidó kispolgári családba, Groszman Ödönként. Apja Groszman Adolf cipészmester volt, anyját Roszt Szabinának hívták. Az 1930-as évek elejétől sütőipari munkásként dolgozott, tagja volt az Élelmezésipari Munkások Országos Szövetségének. A munkásmozgalomhoz 1936-ban csatlakozott, párttagságának kezdete pedig 1938-ra datálható. Életrajza szerint 1937-ben csatlakozott a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcoló Nemzetközi Brigádokhoz, azon belül is a XIII. („Dombrowski”) Nemzetközi Brigádhoz, annak – Szalvai Mihály későbbi vezérőrnagy által vezetett – magyar zászlóaljához. A Honvédelmi Minisztérium 1947. november 8-i keltezésű, 24.006 számú, a „Spanyolországi Nemzetközi Brigádban viselt rendfokozatokat a honvédség nemtényleges állományában” elismerő rendeletéből kiderül, hogy rendfokozata őrmester volt. Sok „spanyolos” társához hasonlóan a nemzeti oldal győzelme után Franciaországba menekült, ahol internálták, ám ő visszaszökött Magyarországra. 1942-ben a Honvéd Vezérkar Főnökének különbírósága, hűtlenség vádjával, hét év börtönbüntetésre ítélte. 1944-ben, büntetőszázadban, a frontra került, ám innen is megszökött. Újra elfogták, így került először Dachauba, majd a már említett Buchenwaldba.

1945 után, meggyőződéses kommunistaként, számos poszton megfordult. 1945-ben a földművelésügyi miniszter az „a tejipari szakmát érintően szervezett egyeztető bizottság” póttagjának delegálta, tagja lett az Élelmezési Munkások Szakszervezete Központi Vezetőségének, de egyes források szerint ő volt a gondnoka a Magyar Dolgozók Pártja székházának. Állítólag részt vett az államosítások lebonyolításában is, de erre nézve a Kituntetesek.hu nem talált megbízható forrást. 1949 után üdülővezető, majd az Országos Sporthivatal gazdasági osztályvezetője volt. 1956 októberében részt vett a rádió védelmében. 1957-től egészen a haláláig a rádiónál dolgozott, az üzemgazdasági osztály vezetőjeként. Alapításakor, 1957-ben belépett a Munkásőrségbe, annak VIII. kerületi szervezetébe. 1957 júniusától a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete (később: Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága) első elnökhelyettese, majd főtitkára volt. Ebben a minőségében számos nemzetközi eseményen képviselte Magyarországot. Részt vett a Magyar Partizán Szövetség munkájában is, az országos bizottság tagja volt. 1978. április 4-én hunyt el. A Farkasréti temetőben ravatalozták fel, végső nyughelye viszont a Kozma utcai zsidó temetőben található.

Gáti Ödön hagyatéka négy nagy kategóriába sorolható, amelyek életútjának négy nagy területét fedik le. Az első kategóriába a „spanyolos”, a másodikba a második világháborús kitüntetései és emlékérmei tartoznak, a harmadikba a magyarországi szocialista rendszer megteremtéséért és megmaradásáért folytatott küzdelmével, a negyedikbe pedig a munkájával, professzionális szakmai tevékenységével kapcsolatos tételek sorolhatók.

A „spanyolos” anyag

A „spanyolos” tárgyegyüttes kétségtelenül legerősebb darabja Gátinak – a kitüntetésből, annak szalagsávjából, tokjából, valamint a hozzátartozó adományozóból és igazolványból álló – Zalka Máté Emlékérem-szettje. A Zalka Máté Emlékérmet – a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének javaslatára – a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1.106/1956. számú határozata alapította, 1956. október 20-ával, „a Spanyol Nemzetközi Brigádok megalakulása 20. évfordulója alkalmából.” A kifejezetten a „spanyolosoknak”, tehát a spanyol polgárháború magyar résztvevőinek szánt, a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség Partizán Tagozatának előterjesztése alapján odaítélt emlékérmet összesen 174-en vehették át a forradalom előestéjén, 1956. október 20-án, a parlament kupolacsarnokában megtartott ceremónián. A spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán mintegy 1200 magyar vett részt, közülük nagyjából 600-an estek el, 1945-öt pedig már csak mindössze 250-en élték meg. Számos „spanyolos” került 1945 után magas pozícióba, köztük Gerő Ernő, Münnich Ferenc, vagy éppen az 1949-es koncepciós perekben halálra ítélt és kivégzett Rajk László. Érdekesség, hogy a 20 éves évfordulót a hatalom erődemonstrációra szerette volna felhasználni, ám a forradalom keresztülhúzta az elképzeléseket, így az október 25-én a Sportcsarnokban (ma: Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok), nemzetközi delegációk részvétele mellett megtartani tervezett nagygyűlésre már nem került sor. Talán a Rákosi-korszak és egyes „spanyolosok” szoros kapcsolata az oka, hogy – szemben a tanácsköztársaságot méltató, arra emlékező kitüntetésekkel, emlékérmekkel, stb. – a Zalka Máté Emlékéremnek nem alakult ki kultusza a Kádár-korszakban, a hivatalos viselési sorrendre nem került fel, és a ceremoniális eseményeken sem igazán lehetett viselve látni.

A „spanyolos” anyag másik meghatározó darabja Gáti Ödön Dombrowski Emlékérme. Az 1863-as lengyel felkelésben, illetve az 1871-es párizsi kommünben meghatározó szerepet játszó Jarosław Dąbrowski lengyel tábornok után elnevezett emlékjelvényt a már említett XIII. Nemzetközi Brigád egykori önkéntesei kapták, a Zalka Máté Emlékéremhez hasonlóan ugyancsak a 20-ik évfordulóra, a megemlékezések lebonyolítására létrejött lengyel emlékbizottságtól. A „Por Vuestra Libertad y la Nuestra” (a ti és a mi szabadságunkért) spanyol nyelvű felirattal ellátott jelvény a lengyel állami pénzverdében készült, és egy kis méretű, viszonylag jellegtelen kinézetű dobozban került adományozásra. Hogy pontosan hányan kapták, arról a Kituntetesek.hu-nak nincs információja, ami viszont tudható, hogy a XIII. Nemzetközi Brigádban mintegy 5 ezer lengyel harcolt 1936 és 1939 között. Szorosan kapcsolódik a Dombrowski Emlékéremhez az ugyancsak lengyel „Medal Za Waszą Wolność i Naszą” (a ti és a mi szabadságunkért érem). A kitüntetést a Lengyel Népköztársaság Államtanácsa alapította 1956. október 18-ával, a Zalka Máté Emlékéremhez és a Dombrowski Emlékéremhez hasonlóan szintén a 20-ik évfordulóra. Az elismerésben elsősorban a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcoló lengyeleket részesítették, de – mint Gáti példája is mutatja – megkapták nem lengyel állampolgárok is. A kitüntetés Karol Świerczewski lengyel tábornokot ábrázolja, aki – Walter tábornok néven – a XIV. Nemzetközi Brigádot parancsnokolta 1936-1937-ben, majd később, már a második világháború alatt, illetve közvetlenül utána, a szovjetek védnöksége alatt meghatározó szerepet játszott a lengyelországi kommunista mozgalom és párt megszervezésében, katonai erejének kiépítésében, majd a hatalomátvételben. Érdekesség, hogy Gátinak a kitüntetést csak 1968. január 29-ével adományozták, tehát bő 11 évvel az alapítása után (a magyar viselési engedélyen a dátum vélhetően elírás, és az igazolványt 1968. február 4-ével állították ki).

A „háborús” anyag

A második kategória legmeghatározóbb darabja Gáti Ödön Magyar Szabadság Érdemrendje. A kitüntetést – minként az az adományozó szövegében olvasható – Gátinak a „magyar szabadság fegyveres kivívásában szerzett érdemei elismeréséül” adományozták, 1947. március 20-ával. A szett egyik érdekessége, hogy elírták Gáti nevét, aki az adományozón Gárdi Ödönként szerepel. Másik érdekessége, hogy míg az adományozó egy bronz fokozaté, maga a kitüntetés ezüst fokozat. Az ellentmondást az 1947. december 31-én elfogadott, 1948. január 16-án kihirdetett, 15/719/1947. számú miniszterelnöki rendelet oldja fel, amelynek értelmében „a Spanyolországi Nemzetközi Brigádok volt magyar önkéntesei közül a demokratikus eszmék szolgálatában és a magyar szabadság kivívása körül szerzett kiváló érdemeik elismeréséül … Gáti Ödön magántisztviselő … részére a korábban adományozott Magyar Szabadság Érdemrend bronz fokozata az Érdemrend ezüst fokozatával felcseréltessék”. A Magyar Szabadság Érdemrendet az 1946. évi VIII. törvénycikk alapította, két – ezüst és bronz – fokozattal, 1946. május 10-ével, „a független és demokratikus Magyarország megszületéséért és megerősítéséért, valamint általában a szabadságért és a demokráciáért folytatott küzdelemben kimagasló polgári vagy katonai érdemeket szerzett szabadságharcosok megjutalmazására”. A kifejezetten magas elismerésnek számító, az első időszakban ténylegesen az ellenállási mozgalomban résztvevők számára – gyakran posztumusz – adományozott kitüntetés formáját a Magyar Köztársaság Minisztertanácsának 1947. március 5-i ülésén megváltoztatták; Gáti anyagában már az új típus látható.

Ugyancsak a második világháború alatt folytatott tevékenységéért kapta meg a „Medaille für Kämpfer gegen den Faschismus” (a fasizmus ellen harcolók érdemérme) elismerést. A kitüntetést a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) Minisztertanácsa alapította 1958. február 22-ével, és a német nemzetiszocializmus elleni küzdelem résztvevőit – ellenállók, politikai okokból fogvatartottak, emigránsok, stb. – honorálták vele. Az érdemérem előlapja Ernst Thälmann kommunista és Rudolf Breitscheid szociáldemokrata politikust ábrázolja, hátlapján pedig az NDK államcímere, valamint a „Vorwärts und nicht vergessen” (előre, és nem felejteni) körirat látható. Gáti 1960. szeptember 10-ével részesült az elismerésben. A szett érdekessége, hogy a dobozos kitüntetés, az adományozó és a viselési igazolvány mellett egy német nyelvű meghívó is a része, amely az 1960. szeptember 12-e este 8 órai, a „külföldi delegációk NDK-ban való tartózkodása alkalmából megtartott” fogadásra invitálja „Edmund Gati” urat. Háborús szerepéért a Szovjetunió is kitüntette Gátit, mégpedig a „Медаль «За боевые заслуги»” (harci érdemekért érdemérem) elismeréssel. A magyar viselési igazolványt a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1970. július 27-ére keltezte, a szovjet adományozás azonban minden bizonnyal valamivel előbb történhetett, de okirat sajnos nem maradt meg. A szovjetektől Gáti 1975-ben egy emlékérmet is kapott, „az antifasiszta harc” lezárultának 30-ik évfordulójára.

Különleges tárgyegyüttes a háborús kategórián belül a Gátihoz mint deportálthoz kapcsolódó emlékplaketteké. Piros színű tokban található a „La Médaille des Camps de la Mort” (a haláltáborok emlékérme) francia plakett, amely az 1944-1945-ben Buchenwaldban fogvatartott Pierre Provost francia képzőművész által a táborban titokban készített mintegy 50 metszet egyike alapján készült 1947-ben Párizsban, és amelyet az egykori buchenwaldi rabok kaptak emlékül.  A „N’oubliez jamais” (soha ne felejtsétek) felirattal ellátott, a buchenwaldi tábort ábrázoló emlékplaketthez kisalakú fénykép társul, amely az eredeti, nagyalakú eredetiségigazoló okiratról készült. Kék színű, patentos, a patinás milánói Johnson Medaglie éremgyártó manufaktúra nevével és címével ellátott éremtartóban került elő az Ellenállók Nemzetközi Szövetségének (Fédération Internationale des Résistants – FIR) emlékplakettje, amelyet a szervezet az 1969. november 15-18. között Velencében megtartott VI. kongresszusa alkalmából bocsátott ki. A szett érdekessége, hogy az éremtartóra egy Lidice emlékjelvényt tűzött rá minden bizonnyal maga Gáti. Egy egyelőre sajnos nem beazonosított emlékplakett is az anyag része; a piros éremtartóban található, a hátlapjával az éremtartóhoz ragasztott plakett tábort és fogvatartottat ábrázol, illetve a Delamare név (nagy valószínűséggel az alkotó neve) olvasható rajta. Végezetül a tárgyegyüttes része egy magyar emlékplakett is, amely az 1944. márciusi sátoraljaújhelyi börtönlázadásról emlékezik meg. Hogy Gátinak mi köze volt (volt-e köze) a közel 60 fogvatartott halálával végződő lázadáshoz és kitöréshez, arról a Kituntetesek.hu-nak nem áll a rendelkezésére információ.

A „szocialista” anyag

A szocialista berendezkedés megteremtéséért és megmaradásáért folytatott tevékenységének legeklatánsabb elismerése kétségtelenül Gáti Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem-szettje. A Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet a 25/1957. számú kormányrendelet alapította, 1957. április 21-ével, „az ellenforradalom leverésében, az ország rendjének megszilárdításában kifejtett tevékenység elismerésére”. Az alapító jogszabály értelmében az emlékérmet azoknak adományozhatták, akik 1. „az ellenforradalmi erők elleni harcban hősi halált haltak”, 2. „az ellenforradalmi felkeléssel szemben harcoltak, vagy az ellenforradalom elleni fegyveres harcot irányították”, 3. „a párt-intézőbizottságok, a rendőrség, a honvédség, a tanácsok által szervezett karhatalomba 1956. december 31-ig beléptek”. A Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet – 1957 és 1960 között – mintegy 20 ezren kapták meg. Gáti 1957. augusztus 18-ával részesült az elismerésben. A forradalom alatti pontos szerepe nem ismert, az anyagában ugyanakkor található egy emlékplakett, amely arra utal, hogy részt vehetett a rádió védelmében. A plakettet, amelynek felirata „eredményes munkáért, helytállásért 1956.X.23.–1957.XI.7.” 1957. november 7-ével kapta a Magyar Rádió és Televízió Elnökségétől. Ugyancsak ebbe az anyagba sorolhatók a Munkásőrség tagjaként kapott elismerései, így a Munkásőr Emlékérem, a Közbiztonsági Érem arany fokozata, a 10 éves Szolgálati Érdemérem, valamint a különféle oklevelek és dicséretek. Végezetül ebbe a tárgycsoportba érdemes sorolni Gáti két partizánjelvényét. Az MPBSZ feliratú jelvényt az 1945. május 23. és 1948. február 29-e között működő Magyar Partizánok Bajtársi Szövetsége bocsátotta ki tagjai számára. Az igazolvánnyal ellátott, dobozos Magyar Partizán Emlékérmet pedig a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1.103/1954. számú határozata alapította 1954. december 5-ével, „Magyarország felszabadulásának 10. évfordulója alkalmából”. Az elismerést a Magyar Szabadságharcos Szövetség Partizán Tagozatának előterjesztésére adományozták a „rendszerhű” egykori ellenállóknak, eredetileg 1955. december 31-éig, ám az adományozást később idői limit nélkülire kiterjesztették.

Politikai jellegű általános kitüntetés, mégis talán a leginkább a harmadik kategóriába sorolható Gáti Ödön Szocialista Hazáért Érdemrendje. A Kádár-korszak emblematikus elismerésének számító „Szochazát” a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1966. évi 29. számú törvényerejű rendelete alapította, 1966. december 18-ával, „a felszabadulás előtt a forradalmi mozgalomban hazánk szocialista társadalmi rendjének megteremtése érdekében kifejtett és elismert kimagasló tevékenység kitüntetésére”. A szűk 10 ezerszer adományozott kitüntetés több előjoggal is járt, így a kitüntetett nyugdíját legalább havi 1600 forintban kellett megállapítani, a közalkalmazottakat megillető vasúti utazási kedvezmény járt neki, emellett továbbtanuló gyermeke az oktatási intézményekben való felvételnél kedvezményt élvezett. Gáti 1967. április 15-ével részesült az elismerésben. Szettjének érdekessége egy kis papírcetli, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az iskolai kedvezmény igénybevételéhez szükséges igazolást a Népköztársaság Elnöki Tanácsának Titkárságától lehet igényelni.

 A „munka” anyag

Gáti Ödön nemcsak „spanyolos”, deportált és partizán volt, hanem a magyar társadalom és gazdaság értékteremtő tagja is. Ebbéli minőségében is számos elismerésben részesült. 1963. szeptember 4-ével a Munka Érdemrendet adományozták neki, 1972. november 17-ével pedig a Munka Érdemrend arany fokozatát. A Munka Érdemrend elődjét, a Magyar Munka Érdemrend és Érdemérmet az Országgyűlés alapította, 1948. február 25-ével, a „hároméves terv megvalósítása érdekében a mezőgazdaságban, iparban, közlekedésben, kulturális és szociális építőmunkában kiváló érdemeket szerzett magyar állampolgárok kitüntetésére”. Az érdemrendnek három – arany, ezüst és bronz –, az érdeméremnek egy fokozata volt. A kitüntetés formáját a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1950 szeptemberében megváltoztatta, majd 1953 tavaszán, immáron Munka Érdemrend néven, az elismerést egyfokozatúvá alakította. 1964-ben újra hozzányúltak a kitüntetéshez, amely ismét háromfokozatú lett. Gáti Ödön Munka Érdemrend-szettjének érdekessége, hogy bár még egyfokozatú, ám az a változat, amely egészen az 1960-as évek végéig rendszerben állt, 1964-től a háromfokozatú kitüntetés arany fokozataként. Ennek a tárgyegyüttesnek a része Gáti Felszabadulási Jubileumi Emlékérem-szettje is, amelyet 1970. április 4-ével kapott meg, 110 ezer adományozott-társával együtt. A rádiónál végzett munkájáért pedig bronz és ezüst törzsgárdajelvényben részesült, mégpedig 1965-ben, illetve 1972-ben. Végezetül az Országos Béketanács Elnöksége is kitüntette Gátit, 1975. május 9-ével, a Békemozgalom Kitüntető Jelvényével. A „Megvédjük a Békét” Mozgalom, a Béke Világtanács égisze alatt, 1949 júniusában indult, vezető szerve az országos tanács (Országos Béketanács) volt. A Békemozgalom Kitüntető Jelvényét 1970-től adományozták, a békemozgalomban kifejtett tevékenység elismeréseként. Gáti 1974-ben emléklapot is kapott az Országos Béketanácstól, a békemozgalom fennállásának 25-ig évfordulója alkalmából.


Magyar László áv. őrnagy: a rádió védője

A személyi anyagok különös szépségét – kitüntetéstörténeti jelentőségük mellett – emberi összefüggésük adja meg. Egy emberi életútba, sorsba tekinthetünk be általuk, indulatok, ítélkezés nélkül. Magyar László rendőr alezredes 1957. augusztus 15-ével részesült – posztumusz – a Vörös Zászló Érdemrend kitüntetésben. Cikkünk megmaradt zubbonyát és kitüntetéseit, a családi visszaemlékezéseket, valamint ezeken keresztül a keszthelyi döngölt padlós parasztházból a BM Belső Karhatalom Parancsnoksága pártbizottságának első titkári posztjáig jutó hithű kommunista életútját, és egyben egy csipetnyi magyar történelmet mutat be.

A golyó 1956. október 23-án este, 9 óra tájban érte Magyar László államvédelmi őrnagyot, közvetlenül a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai főbejárata előtt. A fejlövés az orvosi szakvélemény szerint azonnal végzett a családi visszaemlékezések szerint a rádió előtt összegyűlt tömeget békíteni próbáló, 31 éves államvédelmi tiszttel. Felesége, Fábián Rozália kerek egy hét keresés után találta meg férje holttestét, a Kerepesi úti (ma: Fiumei úti) temetőben. Magyar Lászlót először a Pestszentlőrinci temetőben temették el, 1956 novemberében, 1957 tavaszán viszont exhumálták, és állami temetés mellett a Kerepesi úti sírkert „56-os parcellájában” helyezték végső nyugalomra. Magyart a belügyminiszter 0021/1956. számú parancsával – posztumusz – alezredessé (mivel ekkor már nem léteztek államvédelmi rendfokozatok, ezért rendőr alezredessé) léptették elő, 1957. augusztus 15-ével pedig a Vörös Zászló Érdemrend, illetve 1957. augusztus 18-ával a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem elismerésben részesült.

A Vörös Zászló Érdemrendet az 1953. évi V. törvény alapította a fegyveres testületek tagjai számára, mégpedig „a Magyar Népköztársaság érdekeinek szolgálatában és azok elősegítésében, a szocializmus építése terén kimagasló érdemeiket szerzett személyek kitüntetésére”. Az igen kis számban adományozott kitüntetés – a Kituntetesek.hu gyűjtése szerint 1956-ig kevesebb mint tíz magyar állampolgár kapta meg – a forradalom után a kiemelt posztumusz elismerés szerepét töltötte be. 1957. augusztus 15-ével 11-en (Asztalos János vezérőrnagy, Fehér József alezredes, Kalamár József, Kállai Éva, Kupper Béla, Magyar László alezredes, Mező Imre, Papp József vezérőrnagy, Szabó Lajos ezredes, Sziklai Sándor vezérőrnagy, Turner Kálmán), 1957. november 17-ével pedig további öten (Hajós István, Horning Ferenc, Kriston Sándor, Matolcsi Gerzson, Sarkadi István) részesültek az elismerésben, mindannyian posztumusz, „az ellenforradalom alatti hősies helytállása elismeréséül” indokolással.

A Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet a 25/1957. számú kormányrendelet alapította, 1957. április 21-ével, „az ellenforradalom leverésében, az ország rendjének megszilárdításában kifejtett tevékenység elismerésére”. Az alapító jogszabály értelmében az emlékérmet azoknak adományozhatták, akik 1. „az ellenforradalmi erők elleni harcban hősi halált haltak”, 2. „az ellenforradalmi felkeléssel szemben harcoltak, vagy az ellenforradalom elleni fegyveres harcot irányították”, 3. „a párt-intézőbizottságok, a rendőrség, a honvédség, a tanácsok által szervezett karhatalomba 1956. december 31-ig beléptek”. A Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet – 1957 és 1960 között – mintegy 20 ezren kapták meg.

Magyar László 1925. szeptember 3-án született, Keszthelyen. Apja, Magyar Géza hentessegéd, anyja, Nagy Ilona napszámos volt, mindketten vagyontalan családból származtak. Magyar László kétéves volt, amikor néhány hónapon belül mindkét szülőjét elveszítette, egyiket balesetben, másikat tífuszban. Ezt követően anyai nagyanyja vette magához. 1938-ban cipésztanoncnak állt, Budapesten. 1944-ben, leventeként, behívták katonai szolgálatra, ahonnan azonban megszökött. 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba. Aktív pártmunkás volt, kezdetben falujáróként, sajtófelelősként, csoportbizalmiként dolgozott, később körzeti kádervezető-helyettesként tevékenykedett. 1949. április 1-jével vonult be tényleges katonai szolgálatra, a BM Határőrséghez, ahol a 6., majd a 9. határvadász-zászlóaljnál teljesített határszolgálatot. A pártmunkát itt sem hagyta abba, raj-, majd szakaszbizalmiként, sajtófelelősként, propagandistaként, párttitkárként dolgozott. 1950. május 1-jével a hathónapos Petőfi Politikaitiszt-képző Iskolára vezényelték, novembertől pedig, államvédelmi főhadnagyi rendfokozatban, az ÁVH Belső Karhatalom 1. Kiképzési Zászlóaljához került, politikai tisztként. Jellemzése szerint „Pártunk politikáját megérti, helyesen értékeli, és tud harcolni az ellenséges befolyás ellen. Becsületes, feltétlen megbízható.” 1951 és 1953 között elvégezte a Sztálin Politikai Tiszti Akadémia összfegyvernemi tagozatát. 1953 novemberében, immáron államvédelmi századosként, a 2. BM Belső Karhatalmi Ezred parancsnokának politikai helyettese lett. 1955 novemberében államvédelmi őrnaggyá léptették elő, 1956 elején pedig a BM Belső Karhatalom Parancsnoksága pártbizottságának első titkárává nevezték ki. A család visszaemlékezése szerint 1956. október 23-án reggel orvoshoz vitte 9 éves fiát, mert a gyermek belázasodott, majd, egyenruhába öltözve, bement a Szamuely Tibor laktanyába. A rádióhoz, az ottani államvédelmi katonák kérésére, délután indult el négy beosztottjával, lőszert vittek. Magyar önként jelentkezett a feladatra. A rádiót a VIII. kerület kis utcáin keresztül közelítették meg, majd a hátsó kerítést megbontva jutottak be az épületbe. Magyar László néhány órával később már nem élt.

A belső karhatalmat 1949-ben az Államvédelmi Hatóság szervezetén belül hozták létre. A rendőrségi karhatalmi egységekből, illetve toborzott hivatásos állományból Budapesten egy karhatalmi és egy őrségi zászlóaljat, vidéken pedig őrségi századokat hoztak létre. 1950-től egyre nagyobb volt a sorozott állomány aránya; elsősorban megbízhatónak tartott, munkás-paraszt családból származó fiatalok töltötték itt sorkatonai szolgálatukat. Feladatuk jellemzően objektumőrzés, -biztosítás volt, de részt vettek szökött személyek, határsértők elfogásában, természeti csapások elhárításában, vagy éppen a kötelező beszolgáltatás teljesítésének biztosításában. Az ÁVH-nak a Belügyminisztériumba olvasztását követően, 1953-tól, az immáron BM Belső Karhatalom néven futó szervezet is számos átszervezésen esett át. 1956-ban a BM Belső Karhatalom Parancsnoksága alá tartoztak a budapesti ezredek, továbbá egy karhatalmi-őrségi ezred Pécsett, valamint egy-egy zászlóalj Debrecenben, Győrött, Miskolcon, Szegeden és Szombathelyen. A forradalom alatt belső karhatalmi egységek harcoltak a Magyar Rádiónál, a Köztársaság téren, a déli vasúti összekötő hídnál, továbbá számos BM-objektumnál és egyéb üzemnél. A harcokban negyvenkilenc karhatalmi tiszt, tiszthelyettes, illetve sorozott katona esett el.

Magyar Lászlóról a Kádár-korszakban számos intézményt és kollektívát neveztek el, így viselte az ő nevét úttörő honvédelmi alegység Keszthelyen, szocialista brigád Oroszlányban, valamint munkásőrzászlóalj, illetve KISZ-alapszervezet Szombathelyen, illetve utóbbi városban az úttörőháznak is ő volt a névadója. A Magyar Éremgyűjtők Egyesületének keszthelyi csoportja kisplasztikát készíttetett Magyarról, Nagymágocson pedig utcát neveztek el róla. Anyaga, így egyenruhája, kitüntetései, kitüntetésadományozói, igazolványai, és számos egyéb, vele kapcsolatos tárgy – a család jóvoltából – a Szamuely Tibor laktanya csapatmúzeumába került, ahonnan a rendszerváltáskor, a zubbony és a kitüntetések kivételével, minden eltűnt. A zubbony és a kitüntetések a rendszerváltás óta újra a család tulajdonában vannak, az adományozókról és az igazolványokról pedig – még az 1970-es években készített – fénymásolat áll rendelkezésre.

Magyar László egyetlen megmaradt egyenruházati cikke egy 1951M ÁVH-tiszti zubbony, tropikál – könnyű nyári szövet – anyagból (a család beszámolója szerint a fésűs egyenruhájában temették), 1954 utáni, négyszög alakú, fémszálas szegélyezésű társasági hajtókával, fegyvernemi szegélyezésű ujjakkal. A zubbonyon 1951M ÁVH-őrnagyi váll-lapok találhatók, érdekességük, hogy köznapi – selyemszövésű – változatok. A jobb mellzseb fölött a Sztálin Katonai Politikai Akadémia végzettségi jelvénye, alatta az 1955-ös díszszemle jelvénye foglal helyet, cérnahurkokkal rögzítve. A bal mellzseb fölött, ugyancsak cérnahurkokon, található Magyar László négy eredeti kitüntetése (ezzel a kombinációval a zubbony eredetileg nem „futhatott”, hiszen a Vörös Zászló Érdemrend és a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem későbbiek, mint az egyenruha, ez alapján biztosra vehető, hogy a csapatmúzeumban rakták így össze a szettet). A sorban első helyen Magyar 1957. augusztus 15-ével – posztumusz – megkapott Vörös Zászló Érdemrendje, egy 1957-1969 között adományozott típus áll, amelynek fő jellegzetessége, hogy az 1954-es típus átalakításával (a Rákosi-címer helyére Kádár-címert rögzítettek, szegecseléssel) készült. Szalagja puha, selyemhatású, a fűzőszem barna karika. A második helyen álló, 1957. augusztus 18-ával – ugyancsak posztumusz – Magyar Lászlónak adományozott Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem a korai adományozásokra jellemző karakterjegyekkel bír, szalagja kemény, fűzőszeme bronz hatszög. A harmadik helyen látható Szolgálati Érdemérem elismerésben Magyar 1954. október 11-ével részesült, a zubbonyon függő példány ennek megfelelően fakó színű, kemény tapintású, fűzőszeme barna karika. A negyedik helyen található 1954. évi Dunai Árvízvédelemért Emlékérmet pedig 1954. szeptember 25-ével adományozták Magyar Lászlónak, a példány „kis szalagon” függ, fűzőszeme barna karika.

Mint korábban írtuk, az 1957-es Vörös Zászló Érdemrend-adományozások kivétel nélkül posztumusz történtek. Ezeknek az adományozásoknak a jellemzője, hogy nyelv alakú csattal ellátott, vörös színű, felülmatricázott, nagyfészkes betéttel ellátott tokban történtek, illetve hogy a kitüntetéshez csak szalagsávot mellékeltek, minit nem (egyes szettekben előfordul mini, szalagsávon, tűn, vagy frakkláncminiként, de ezeket később tették a szettekbe). Ugyanebben a tokban adományozták egyébként a Vörös Csillag Érdemrendet is egészen az 1950-es évek végéig.


X. kerület: egy példamutató munkásőregység

Rendkívül ritkának számítanak a kollektív adományozások. A jellemzően állami és politikai intézmények, gazdasági entitások, fegyveres testületek egységei számára odaítélt elismerések köre egyrészt eleve szűk volt (fő elismerések: Munka Vörös Zászló Érdemrendje 128 kollektív adományozással 1986. december 31-ig, Vörös Csillag Érdemrend: 35 adományozás, Vörös Zászló Érdemrend: 8 adományozás, Béke és Barátság Érdemrend: 3 adományozás), másrészt az egyes elismerések összesített adományozási számához képest is viszonylag alacsony volt a részarányuk.

A Munkásőrség Budapest X. kerületi Pataky István (Pataky István kommunistát 1944 decemberében végezték ki Sopronkőhidán, a hazai munkásmozgalom mártírként tartotta számon) munkásőrzászlóaljat a testület 1957-es alapításakor hozták létre. Fennállásának 30-ik évfordulójára, 1987. január 5-ével Vörös Csillag Érdemrend kollektív elismerésben részesült. Az indokolás szerint az elismerést “a politikai nevelésben, a gazdasági építésben, a közélet formálásában, a párt tömegkapcsolatai erősítésében, a harckiképzésben, a fegyveres szolgálatban 30 éven át kifejtett kiemelkedő munkája, példás helytállása” okán érdemelte ki az egység.

Az alábbiakban bemutatjuk az elismerést, valamint három fényképalbumot, amelyek részben magát az adományozási ceremóniát, részben az egység egyéb különböző gyűléseit dokumentálja.


Tóth László: az ország traktorosa

Az “ÁP” nemesfém-verdejellel ellátott, 1965-ös Szocialista Munka Hőse kitüntetések (a témáról bővebben itt olvashat) cserefunkciójának bizonyítására kiváló lehetőség Tóth László sztahanovista traktoros anyagának vizsgálata.

Tóth László 1953. október 24-ével részesült a magas elismerésben, az “első 11” egyikeként (egészen pontosan, az ábécésorrend miatt, a 11-ikként). Ez alapján a Szocialista Munka Hőse első típusának első változatát kellett kapnia, a néhány éve a családtól előkerült anyagában mégis egy későbbi kitüntetés található. A darab egy “ÁP” nemesfém-verdejellel ellátott, 1965-ös típusú jelvény. Ugyanígy, az anyagban a Magyar Népköztársaság Érdemrendjéből – 1964-ig a Szocialista Munka Hőse adományozásával automatikusan együtt járt a Magyar Népköztársaság Érdemrendjének adományozása is – egy ún. “szűk koszorús” típus található, és nem az eredeti.

Sajnos a család nem emlékezett semmilyen cserére, viszont – a másodszori megkeresére – előkerült az eredeti Magyar Népköztársaság Érdemrendje, ami alapján kimondhatónak tűnik, hogy míg a Szocialista Munka Hőse jelvényeket visszaszolgáltatták az adományozottak, addig a Magyar Népköztársaság Érdemrendjei a tulajdonukban maradhattak. A Tóth-anyag arra a kérdésre sajnos nem ad választ, hogy vajon miért került sor a cserére, ugyanakkor nagyon valószínűnek tűnik, hogy az 1953-as típusokat “váltották ki” később, minden bizonnyal az 1954-es módosító jogszabálynak a kitüntetés külalakjára vonatkozó formai előírásaihoz való közelítés érdekében.

Az alábbiakban bemutatjuk az anyagot.


Mandics István: a szabolcsi szocialista munka hőse

A célgyűjtés a gyűjtői lét egyik csúcsélménye. Megtalálni az adományozottat, a családját, kézbe venni, netán a kollekcióba beemelni egy darab történelmet – egyszerre nemes, történelemmegőrző és csodálatos, élménygazdag aktus. Komiszár Dénes az 1949-1989 közötti időszak egyik legritkább kitüntetését, egy Szocialista Munka Hősét kutatott fel célgyűjtéssel. Mandics István, a Nyíregyházi Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalat I. számú telepének vezetője 1955. március 8-ával részesült a magas elismerésben. Kitüntetése különösen izgalmas falerisztikai szempontból, hiszen az 1953-1956 közötti Szocialista Munka Hőse-adományozások közül a legritkább típusváltozatnak számít. 1953-ban 11, 1954-ben 39 adományozás történt, 1955-ben viszont csak kilenc, 1956-ban pedig nyolc. A pontos eloszlást ugyan nem ismerjük, de valószínűsíthető, hogy az 1953-as típusból 20, az 1954-es típusváltozatból – ideértve egy-két „hibrid”, azaz 1953-as csillagból és 1954-es szalagból álló példányt – 30, az 1955-ösből pedig 17 adományozás történt. Az 1955-ös típusváltozat a szalagjában tér el az 1954-estől, a szalagszövet színe fakóbb, textúrája sprődebb, a piros-fehér-zöld trikolór sávok a szalag közepén pedig egyforma szélességűek. Ami Mandics István – helytörténeti szempontból kiemelten izgalmas – anyagát illeti, különösen jó hír, hogy, Komiszár Dénes hathatós segítségével, méltó helyére, a nyíregyházi Jósa András Múzeumba került. Az alábbiakban közöljük Komiszár Dénes beszámolóját a kutatásáról, valamint a Mandics István-anyagról készült képeket.

Próba-szerencse

A Magyar Közlöny 1955. március 12-i, 29-i száma közölte, hogy „A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kiváló munkája elismeréséül Mandics Istvánnak, a Nyíregyházi Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalat I. számú telepe vezetőjének a Szocialista Munka Hőse címet és ezzel egyidejűleg a Magyar Népköztársaság Érdemrendje kitüntetést adományozza.” Amikor ezt megtaláltam néhány éve egy korabeli közlönyben, gondoltam egy merészet és nagyot: felhívást tettem közzé a Kelet-Magyarország napilapban – próba szerencse alapon, keresve Mandics Istvánt, vagy családját és a kitüntetéseket. A cikk megjelenése után pár nappal hívott az egyik újságíró a laptól, hogy jelentkezett Mandics Ottília, a leánya, és szeretné felvenni velem a kapcsolatot. Erre aztán végképp nem mertem gondolni, hogy ez ilyen gyorsan fog menni, hiszen szinte semmi esélyt nem adtam arra, hogy élnek még hozzátartozók.

Mint egy kisgyerek

Természetesen megtörtént a kapcsolatfelvétel, megbeszéltük a találkozó idejét és helyszínét. Elöljáróban annyit elmondott, hogy 1956-ban a családot sok megpróbáltatás érte, és ez a kitüntetéseken is meglátszik, illetve van, ami már meg sincs… Kissé nehéz szívvel hallgattam ezt, és mint egy kisgyerek, aki a karácsonyi ajándékra vár, kérdeztem a telefonban, hogy: „Ugye azért a Szocialista Munka Hőse megvan?” Kis szünet után, kedves hangon megnyugtatott, hogy igen, megvan és a doboza is.

Ez a valóság

A megbeszélt helyen és időpontban valóban megtörtént a találkozó, egy nejlonszatyorból előkerültek a relikviák, kissé remegő kézzel fogtam kezembe a darabokat és dokumentumokat. Mikor a csatos kis piros dobozra került a sor, már nagyon dobogott a szívem a torkomban, mert valóban úgy éreztem, mintha az Aranygyapjas Rend következne. Mikor kinyitottam, és megláttam a vörös szalagos, kalapácsos-búzakalászos arany csillagot, alig hittem, hogy ez a valóság. Volt még hozzá az eredeti, Dobi István által aláírt adományozó okirat – 1955. március 8-i dátummal – és a viharvert Magyar Népköztársaság Érdemrendje pótolt, összeeszkábált szalaggal és hiányzó kalapáccsal, búzakalásszal. A csomagban volt még néhány irat, bizonyítvány és fénykép, köztük az, amelyiken Mandics István a Magyar Népköztársaság Érdemrendjét és a Kiváló Dolgozó csillagot viseli, de a „szocmunkát” nem.

Megérte!

Pár percem volt csupán arra, hogy néhány fotót készíthessek a telefonommal a tárgyakról, mivel a család úgy döntött javaslatomra, hogy az anyag a nyíregyházi Jósa András Múzeumba kerül tartós letétként. És én nagyon boldog voltam. Hiszen sikerült némi részt vállalnom abban, hogy ezek a ritka kortörténeti dokumentumok közgyűjteménybe kerüljenek tudományos feldolgozásra és publikációkhoz, kiállításokhoz, megmentve őket a végső szétszóródástól. Tudtam, hogy megérte közzétenni a felhívást…

Komiszár Dénes