Magyar Népköztársaság Hőse

A Magyar Népköztársaság Hőse kitüntető cím a szocialista korszak ikonikus elismerése volt. Az 1979-ben alapított kitüntetést mindössze négyen kapták meg, de közülük is csak egyetlen magyar, Farkas Bertalan. Az elismeréssel kapcsolatban rengeteg legenda kering, ezekben próbálunk meg rendet tenni.

Előzmények

A kezdetek vélhetően egészen az 1950-es évek első feléig nyúlnak vissza, az ún. harmadik világháborús kitüntetések gondolatának a megszületéséig. Mint ahogy az Makai Ágnes, Sallay Gergely és Solymosi József „Szigorúan titkos! A magyar népköztársaság háborús kitüntetései” című publikációjából kiderül, a Magyar Népköztársaság Hősének az előképe – funkcióját, azaz a hősies helytállás elismerését mindenképpen – valószínűsíthetően Farkas Mihály hadseregtábornokhoz, honvédelmi miniszterhez köthető. Vélhetően ő volt ugyanis az, aki utasítást adott arra, hogy tervezzék meg az egy esetlegesen kirobbanó harmadik világháború során adományozható kitüntetéseket. Legalábbis erről számolt be jó negyven évvel később Pakurár István kitüntetéstervező, akihez a tervezési feladat került. Pakurár beszámolója szerint a tervek közül végül csak egy kitüntetés öltött adományozott elismerés formájában testet, mégpedig a Magyar Népköztársaság Hőse. Hogy a tervezés folyamata mit jelentett, készültek-e konkrét grafikák, vagy esetleg csak Pakurár fejében léteztek az elképzelések, nem tudni.

Jó 15 évvel később viszont már dokumentumokkal, sőt konkrét grafikai tervekkel alátámaszthatóan foglalkoztak a háborús kitüntetésekkel, köztük a sorozat csúcselismerésével, a Magyar Népköztársaság Hősével. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Numizmatikai Gyűjteményében megtalálhatók Pakurár eredeti 1967-es grafikai tervei az elismerésről, rögtön öt változatban. Az alapelrendezés (a nemzeti színeket valamilyen módon felvonultató szalag + ötágú csillagot formázó éremtest) mindegyikben közös, eltérés a szalag konkrét mintázatában, illetve a két díszítő motívum (1957-es államcímer, keresztbe fektetett puskák) pozíciójában mutatkozik. A döntéshozók választása végül a terveket felvonultató táblán a középső (harmadik) pozíciót elfoglaló tervezetre esett, azaz amelyen farkasfogak formájában jelennek meg a szalagon a nemzeti színek, illetve amelyen államcímer a díszítő elem, mégpedig a szalagon.

Hogy a grafikai tervek mentén készültek-e fizikális (bemutató-) példányok, és a döntést ez alapján hozták-e meg, ez a kérdés további kutatást igényel. Az biztos, hogy elő-előkerülnek olyan darabok, amelyek valamelyik meg nem valósult változatot mintázzák, ezek hitelessége azonban erősen kétséges. Mint ahogy továbbra is nyitott kérdés, hogy az elfogadott tervek alapján pontosan mikor és milyen célból készítették el a teljes harmadik világháborús sort, ideértve a Magyar Népköztársaság Hőse mellett a Magyar Szabadság Érdemrend-, a Vörös Csillag Érdemrend-, valamint a Bátorságért Érdemérem-sort, illetve a Háborús Emlékérmet. Zeidler Sándor visszaemlékezése szerint a kitüntetések már 1970 körül léteztek, egy magángyűjtőnél található harmadik világháborús sorhoz viszont olyan feljegyzés társul, amely szerint a sort Kornidesz Mihály kb-tag kapta véleményezésre, majd küldte vissza a Honvédelmi Minisztérium kitüntetési osztályának. Márpedig Kornidesz 1980-ban lett csak kb-tag.

Az említett sorban mindenesetre megtalálható egy unikális Magyar Népköztársaság Hőse-példány, amelynek az anyaga aranyozatlan ezüst (a színe szinte fekete az oxidációtól), és csupán egy beütő, mégpedig az 1966. január 1-jétől érvényes törvény szerinti, a 925-ös finomságot jelölő ezüstfémjel található benne. Igaz, a szalagja már 1979 utáni, de az éremtest nem egyezik az 1979 utáni példányokéval. Ugyancsak unikális az a két, a Magyar Népköztársaság Hőse szalagjának méretét követő, szintén magángyűjtőnél található szalagszövetdarab, amelyek közül az egyiknek a színkombinációja az elfogadott mintát követi – igaz, a hímzés jellege teljesen más, mint az 1979 utáni szalagoké –, a másik viszont a Bátorságért Érdemérem ezüst fokozatának színeit viseli. Hogy ezek pontosan milyen célból készültek, nem tudható, talán próba- vagy bemutatódarabok lehettek, az viszont nagyon valószínűnek tűnik, hogy 1979 előttiek.

Az „űrhajós-kitüntetés”

A Magyar Népköztársaság Hősének kérdését az 1967-ben megszületett Interkozmosz-programmal összefüggésben, az 1970-es évek végén melegítették fel újra a döntéshozók. A kelet-európai országok közös űrkutatási programjának keretében várható volt ugyanis, hogy előbb-utóbb magyar űrhajós is az űrbe juthat, és mivel a Szovjetunióban az űrrepülés végrehajtásáért a Szovjetunió Hőse elismerést adományozták, ezért ennek megfelelően létre kellett hozni – vagy legalábbis a döntéshozók így érezték – egy analóg magyar kitüntetést is. Hogy az elismerés mennyire az űrkutatási programhoz kapcsolódott, jól mutatja, hogy Czinege Lajos honvédelmi miniszter a NET 1979. április 27-i ülésén, a jogszabályi környezetről szóló vitában, egészen konkrétan „űrhajós-kitüntetésnek” titulálta a Magyar Népköztársaság Hősét. Kis színes, hogy a jegyzőkönyv tanúsága szerint a minisztert Katona Imre országgyűlési képviselő kedvesen, de határozottan korrigálta, miszerint „az új kitüntetés a legmagasabb magyar kitüntetés, amely nem csak űrrepülésért adományozható”. A vita egyébként arról folyt, hogy a kitüntetés alapításáról szóló jogszabályokat hozzák-e azonnal nyilvánosságra; Czinege azon az állásponton volt, hogy addig „ne hirdessék ki a kitüntetést”, amíg az űrrepülést sikeresen végre nem hajtották. A honvédelmi miniszter javaslatát, Kádár határozott állásfoglalása után, végül elvetették.

Ennek megfelelően a Magyar Közlöny 1979. május 9-i számában ki is hirdették az 1979. évi 7. számú törvényerejű rendeletet „a Magyar Népköztársaság Hőse kitüntetés és kitüntető cím alapításáról”. Miként az alapszabályt tartalmazó 9/1979. számú NET-határozat fogalmaz: „A Magyar Népköztársaság Hőse kitüntetést és kitüntető címet a haza fegyveres szolgálatában tanúsított kiemelkedően hősi helytállás, illetőleg űrrepülés végrehajtásával szerzett rendkívüli érdem elismeréseként lehet adományozni.”  Az alapszabály tartalmazza a kitüntetés leírását is, e szerint „a Magyar Népköztársaság Hőse kitüntetés és kitüntető cím jelvénye 30 mm átmérőjű, aranyból készült prizmás csillag. A jelvény aranyszínű fémkeretbe foglalt, téglalap alakú, 15 mm széles és 20 mm hosszú, meggyvörös színű szalagjának jobb és bal oldalát 2,5 mm szélességű és mélységű, fehér és zöld háromszögek szegélyezik. A szalag közepére a Magyar Népköztársaság 6 mm átmérőjű, fémből készült, aranyszínű dombornyomású címere van felerősítve.” Az új elismerést a jogalkotó egyenrangúvá tette a Szocialista Munka Hősével, illetve nyugdíj-kiegészítést is hozzárendelt, mégpedig havi 2.000 forint értékben.

Adományozás ugyanakkor bő egy évig nem történt, hiszen végül az első közös szovjet-magyar űrrepülésre 1980. május 26.-június 3. között került sor. Az 1980. május 26-ikán kilőtt Szojuz-36 Föld körüli pályára juttatta Farkas Bertalan és Valerij Nyikolajevics Kubászov űrhajósokat a Szaljut-6 űrállomás felé. Itt fogadta őket Leonyid Ivanovics Popov és Valerij Viktorovics Rjumin szovjet űrhajós. 1980. június 3-ikán Farkas és Kubaszov visszatért a Szojuz-35 űrhajóval, amely korábban Popovot és Rjumint vitte föl.

Farkas és Kubászov 1980. június 17-ével részesült a Magyar Népköztársaság Hőse kitüntető címben, „a világűr meghódításában tanúsított hősi helytállásuk elismeréseként” (mindketten a Szovjetunió Hőse kitüntetést is megkapták). A NET már május 30-án tárgyalta a kérdést; az ülésen Losonczi Pál, a NET elnöke bejelentette, hogy a Minisztertanács az űrhajózási program befejezése után előterjesztést tesz az űrhajósok, a „dublőrök” és a közreműködők kitüntetésre. Losonczi jelezte, hogy a Magyar Népköztársaság Hőse elismerést az „elképzelések szerint két űrhajós kapja meg”. A témához Kádár is hozzászólt, jelezve, hogy „a dublőrök magas szintű elismerése és kitüntetése mindenképpen indokolt.” Mint kifejtette, „évekig dolgoztak a siker érdekében, és nem rajtuk múlott, hogy nem repülhettek.” (Magyari Béla, mint „tartalék”, a Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendje kitüntetésben részesült, illetve Farkas és Magyari is megkapta a Magyar Népköztársaság Űrhajósa kitüntető címet és jelvényt.) Kevéssé ismert, hogy a Magyar Népköztársaság Hősét 1980. október 21-ével Popov és Rjumin is megkapta, „a világűr meghódításában tanúsított hősi helytállásuk, az első szovjet-magyar közös űrrepülés végrehajtásában kifejtett kimagasló érdemeik elismeréseként”. Rjuminról fénykép is létezik, ahogy viseli a magyar kitüntetést.

Arany, ezüst, tombak…

Mivel adományozott példányt a Kituntetesek.hu egyelőre nem látott, ezért a közgyűjteményi, illetve a magángyűjteményekben megtalálható, a NET-en bennragadt, illetve a pénzverdéből kikerült darabok alapján tudunk csak leírást adni. A 30 mm-es, 14 karátos aranyból készült, fémjelzett („lófej”), illetve a pénzverde „PV” gyártójelével ellátott, egyoldalas, prizmás csillag felső ágán kerek, horizontális fül található függesztőkarikával, amely a szalag fémkeretének alján lévő, „V” alakú fülhöz csatlakozik. A keret aranyozott tombak. A 15×20 mm-es, aranyozott fémkeretbe foglalt, meggyvörös színű szalag jobb és bal oldalát 2,5 mm szélességű és mélységű, fehér és zöld háromszögek szegélyezik. Kétfajta szalag létezik, az egyik változat gépi – vékony szálú – hímzésű, ezeknél szabályosak a háromszögek, amelyekből hat fér fel a szalag előoldalára, illetve a szalagszövet „szemcsés” hatású. A másik változat kézi – vastag szálú – hímzésű, itt kevésbé szabályosak a háromszögek, amelyekből négy vagy öt „fér fel” a szalagra, a szalagszövet pedig „vonalkás”. Utóbbi szalagoknak a szélessége változó: van, amelyik a szalagkeretet teljes szélességében lefedi, és van, amelyik épphogy csak a keret merev lapját fedi le. A szalag közepére a Magyar Népköztársaság 1957-es, 6 mm átmérőjű, aranyozott, fémből készült címere van felerősítve ragasztással vagy széthajtott fémszállal. A hátlapon vízszintes kitűzőtű található, amelynek helyzete változik a szalagkeret közepétől majdnem a felső pereméig.

Léteznek aranyozott ezüst anyagú példányok is (ugyanúgy a kétféle szalaggal), ezekben a 925-ös finomságot mutató „előre néző sirály” ezüstfémjel található, valamint – az aranypéldányokhoz hasonlóan – a verde „PV” gyártójele. Tovább bonyolítja a képet, hogy ismert „ÁP” nemesfém-verdejeles, fémjelzés nélküli ezüstjelvény is, illetve legalább egy olyan aranypéldány is létezik, amelyben „585” beütő található, ez azonban valószínűsíthetően nem hivatalos fémjel, hanem egyfajta ékszerészeti jelzés, állami cég nem használ ilyet, bárki beütheti. Végezetül készült a Magyar Népköztársaság Hőséből tombakváltozat is, nem is kevés (ezek szoktak jellemzően aukciókon feltűnni), ezeknek a szalagja eltér az arany- és ezüstpéldányokétól, a farkasfogak hímzése jóval gyengébb minőségű.

Hogy a sokféleséget mi magyarázza, annak kiderítése mindenképpen további kutatást indokol. Izgalmas adalék mindenesetre a NET egykori kitüntetésosztály-vezetőjének (valószínűsíthetően Tóth Lajosról van szó, aki az 1970-es évek végétől a rendszerváltás utánig vezette a kitüntetésosztályt) egy elismert gyűjtő által idézett visszaemlékezése, amely szerint az adományozottak első körben ezüstpéldányt kaptak, mert az aranyjelvények nem készültek el időre. Ezt az információt ugyanakkor természetesen még validálni szükséges. Ugyancsak izgalmas adalék, hogy az első időszak fényképein az űrhajósok a gépi hímzésű szalaggal ellátott jelvényt viselik, kézi hímzéses példány csak később tűnik fel, igaz, ismertek olyan, kifejezetten késői, már a 2000-es évekből származó fotók is, amelyeken megint a gépi hímzéses kitüntetés tűnik fel. Kézenfekvő magyarázat lehet a jelenségre, és akár validálhatja is a NET kitüntetésosztálya vezetőjének állítását, hogy az első körben megkapott ezüstpéldányok később, az aranykitüntetések átadása után viseleti funkciót töltöttek be. Az „ÁP” nemesfém-verdejeles jelvény talán próba- vagy bemutatópéldány lehetett, az 585-ös beütős pedig, amely egyébként egy népszerű hazai aukciós oldalon tűnt fel, és a szalagkeretét nem fedte szalagszövet, talán egy a pénzverdében megmaradt, onnan kikerült „nyers” példány, amelyet valaki „magánszorgalomból” bevizsgáltatott, és aranyjelzéssel láttatott el. A tombakpéldányok pontos funkciója nem ismert, elképzelhető, hogy reprezentációs célokat szolgáltak az 1980-as években, de nincs kizárva az sem, hogy eredetileg az 1990 után a pénzverdével, értékesítési céllal elkészíttetett utánveret harmadik világháborús sorokhoz (a témát bővebben a Zeidler Sándorral készített interjúnkban jártuk körül) tartoztak. Végezetül érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy léteznek utángyártott szalagok is, ezek jellemzője, hogy négy háromszög van rajtuk, a szalagszéleket pedig vastag, vörös színű hímzéssáv határolja.

Ami a gyártási számokat illeti, a Magyar Népköztársaság Hőse kitüntető cím aranyjelvényéből valószínűsíthetően 12 + 1 (adományozott/adományozásra szánt + etalon) példány készült, összhangban a pénzverdei sorozatnagyság-rendszerrel. Ebből négyet kiadományoztak a négy űrhajósnak, illetve mivel Kubászov 2014-es halála után az ő példánya Csillagváros múzeumába került, emiatt lánya, Jekatyerina átvehetett egy „másodpéldányt” a magyar államtól. Egy további példányt a Magyar Nemzeti Múzeum őriz, öt példány – ideértve az 585-ös beütőst – pedig biztosan magángyűjtemény része. Az ezüst- és a tombakpéldányok gyártási száma nem tisztázott.

Ami az adományozási tokot illeti, magángyűjteményben ismert egy dobozos szett, ennél a doboz nem emelvényes szerkezetű, bordó műbőr borítású, a csatja pedig kagyló (1978-1982 között használt változat) alakú. Ez a tok identikus a Szocialista Munka Hőséével, ugyanilyen dobozban adományozták Pothornik József példányát 1978-ban.

Boda Bence – Molnár Sándor


Egy ritka kollektív adományozás

Rendkívül ritkának számítanak a kollektív adományozások. A jellemzően állami és politikai intézmények, gazdasági entitások, fegyveres testületek egységei számára odaítélt elismerések köre egyrészt eleve szűk volt (fő elismerések: Munka Vörös Zászló Érdemrendje 128 kollektív adományozással 1986. december 31-ig, Vörös Csillag Érdemrend: 35 adományozás, Vörös Zászló Érdemrend: 8 adományozás, Béke és Barátság Érdemrend: 3 adományozás), másrészt az egyes elismerések összesített adományozási számához képest is viszonylag alacsony volt a részarányuk.

A Munkásőrség Budapest X. kerületi Pataky István (Pataky István kommunistát 1944 decemberében végezték ki Sopronkőhidán, a hazai munkásmozgalom mártírként tartotta számon) munkásőrzászlóaljat a testület 1957-es alapításakor hozták létre. Fennállásának 30-ik évfordulójára, 1987. január 5-ével Vörös Csillag Érdemrend kollektív elismerésben részesült. Az indokolás szerint az elismerést “a politikai nevelésben, a gazdasági építésben, a közélet formálásában, a párt tömegkapcsolatai erősítésében, a harckiképzésben, a fegyveres szolgálatban 30 éven át kifejtett kielemkedő munkája, példás helytállása” okán érdemelte ki az egység.

Az alábbiakban bemutatjuk az elismerést, valamint három fényképalbumot, amelyek részben magát az adományozási ceremóniát, részben az egység egyéb különböző gyűléseit dokumentálja.


Egy csere Szocialista Munka Hőse-szett

Az “ÁP” nemesfém-verdejellel ellátott, 1965-ös Szocialista Munka Hőse kitüntetések (a témáról bővebben itt olvashat) cserefunkciójának bizonyítására kiváló lehetőség Tóth László sztahanovista traktoros anyagának vizsgálata.

Tóth László 1953. október 24-ével részesült a magas elismerésben, az “első 11” egyikeként (egészen pontosan, az ábécésorrend miatt, a 11-ikként). Ez alapján a Szocialista Munka Hőse első típusának első változatát kellett kapnia, a néhány éve a családtól előkerült anyagában mégis egy későbbi kitüntetés található. A darab egy “ÁP” nemesfém-verdejellel ellátott, 1965-ös típusú jelvény. Ugyanígy, az anyagban a Magyar Népköztársaság Érdemrendjéből – 1964-ig a Szocialista Munka Hőse adományozásával automatikusan együtt járt a Magyar Népköztársaság Érdemrendjének adományozása is – egy ún. “szűk koszorús” típus található, és nem az eredeti.

Sajnos a család nem emlékezett semmilyen cserére, viszont – a másodszori megkeresére – előkerült az eredeti Magyar Népköztársaság Érdemrendje, ami alapján kimondhatónak tűnik, hogy míg a Szocialista Munka Hőse jelvényeket visszaszolgáltatták az adományozottak, addig a Magyar Népköztársaság Érdemrendjei a tulajdonukban maradhattak. A Tóth-anyag arra a kérdésre sajnos nem ad választ, hogy vajon miért került sor a cserére, ugyanakkor nagyon valószínűnek tűnik, hogy az 1953-as típusokat “váltották ki” később, minden bizonnyal az 1954-es módosító jogszabálynak a kitüntetés külalakjára vonatkozó formai előírásaihoz való közelítés érdekében.

Az alábbiakban bemutatjuk az anyagot.


Haza Szolgálatáért Érdemérem (Emlékérem)

Hiánypótlásnak szánták, dedikáltan katonai kitüntetésnek, végül a fegyveres erők és rendvédelmi szervek általános elismerésévé vált a Haza Szolgálatáért Érdemérem (Emlékérem). 33 évig adományozták, óriási példányszámban, így rengeteg típusa és változata ismert. Cikkünkben ezeket igyekszünk bemutatni.

1956-os típus

A Haza Szolgálatáért Emlékérmet – a honvédelmi miniszter előterjesztésére – a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 3552/IX.6./1956. számú határozata alapított, a jogszabály az 1956. évi Honvédségi Közlöny 6. számában, 1956. szeptember 5-én jelent meg (a sajtó egyébként már 1956. augusztus 25-ével beszámolt az új kitüntetés megalapításáról, a minisztertanács augusztus 23-i ülésének többi határozatával egyetemben). A kitüntetés kifejezetten katonai érdemek elismerésére alapíttatott; miként a határozatszöveg is fogalmaz: „A Minisztertanács a honvédelmi szolgálat ellátásában elért eredmények elismeréséül »A Haza Szolgálatáért« Emlékérem alapítását határozza el … Az emlékérmet a honvédelmi miniszter adományozza a Magyar Néphadsereg kötelékében szolgálatot teljesítő személyek részére.” Mélyebb indokolás hiányában csak valószínűsíteni lehet, hogy a Haza Szolgálatáért Emlékérmet egyfajta hiánypótlásnak szánták, orvosolandó azt a helyzetet, hogy a hatályos kitüntetésrendszer nem rendelkezett kizárólag a katonaállomány számára adományozható elismeréssel.

A három (arany, ezüst, bronz) fokozattal rendelkező kitüntetés a jogszabályi leírás szerint „36 mm átmérőjű, felül nyitott babérkoszorú, melynek felső két ágát szalag köti össze. A szalag felirata »A Haza Szolgálatáért«. A babérkoszorú alsó két szárát nemzeti színű szalag köti át. A koszorún két keresztbe fektetett géppisztoly van, melyre zománcozott csapatzászló van erősítve. A csapatzászló közepére a Magyar Népköztársaság címere van felerősítve. Az emlékérem anyaga tombak, aranyozva, ezüstözve, illetve bronz színben. Az emlékérmet tartó szalag színei az első fokozatnál narancssárga, a második fokozatnál világoskék, a harmadik fokozatnál világoszöld. Mindhárom szalag közepén függőleges irányban nemzeti csík van.” A minisztertanácsi határozatot a honvédelmi miniszter 40. számú parancsa alkalmazta a Magyar Néphadsereg vonatkozásában. Ennek értelmében az alapszabályt a parancsnokoknak 1956. szeptember 15-ig kellett ismertetniük a személyi állomány előtt. A parancs részletesen szabályozta a fokozatok kérdését, e szerint „az emlékérem egyes fokozatai ugyanannak a személynek több ízben is adományozhatók. Az emlékérem magasabb fokozatának adományozása esetén az adományozott tulajdonosa marad az előzetesen kapott alacsonyabb fokozatnak is.”

A kitüntetés első adományozásaira – a korabeli sajtó beszámolója szerint – a fegyveres erők napja alkalmából, 1956. szeptember 29-ével került sor. Az adományozások számáról, a fokozatok közötti megoszlásról azonban sajnos nem maradt fent információ, sem a sajtóban, sem a Hadtörténeti Intézet és Múzeum levéltárában. Annál inkább tudható, hogy 1956. október 20-ával 163 fő részesült az elismerésben; 46-an az arany, 59-en az ezüst, 58-an pedig a bronz fokozatot kapták kézhez. A Népszabadság 1956. október 21-i számának beszámolója szerint a kitüntetést a Magyar Néphadsereg Központi Tiszti Házában, Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, valamint Hazai Jenő vezérőrnagy, a honvédelmi miniszter helyettesének jelenlétében adták át, mégpedig az osztrák-magyar határon 1949-től felhúzott műszaki zár („vasfüggöny”) eltávolításának munkálataiban való részvételért. Még az is tudható, hogy a kitüntettek nevében „Popol Mihály őrmester mondott köszönetet”.

A vélhetően mindössze két alkalommal, a Magyar Néphadsereg összesen talán 2-3 száz katonájának adományozott 1956-os típusú Haza Szolgálatáért Emlékérem nem véletlenül számít tehát rendkívül ritkának. A típus elsődleges jellemzője a 8 mm magas, 7 mm széles 1949-es (Rákosi-) államcímer a zománcozott, a préselt éremtesthez szegeccsel rögzített csapatzászlón, a felső összekötő szalag sima felületű, tükörfelirat nélküli hátoldala, valamint hogy a két géppisztoly vége a hátoldalon ugyancsak sima felületű, nincs a csőszájféknek tükörrésze. Érdekesség, hogy a típust az Anyasági Érdemérem tokjában adományozták; vélhetően nem jutott idő saját doboz beszerzésére, legyártatására. Az 1956-os típus szalagja sötét tónusú, a fűzőszem fekete karika, a fűzőszembe vezetett felfüggesztés pedig bronzszínű kettős drót. A típust intenzíven hamisítják, ám – a gyűjtők szerencséjére – jellemzően gyenge minőségben. Jellemző például, hogy különféle olcsó jelvényekről szednek le Rákosi-címert, majd „operálnak fel” korai Kádár-kori Haza Szolgálatáért Emlékérem darabokra. De találkozni egészen nyilvánvaló hamisítványokkal is, például átcímerezett 1980-as évekbeli műgyantás darabokkal.

Ezen a ponton érdemes kitérni a „Kossuth-címerrel” ellátott darabokra, amelyek bár kétségtelenül léteznek, ám pontos hátterüket egyelőre nem sikerült rekonstruálni. A Kossuth-címert a NET 26. sz. határozata rendszeresítette 1956. november 12-ével, és az 1957. évi II. törvény törölte el 1957. május 23-ával. Elvileg tehát ebben a bő fél évben adományozhattak „Kossuth-címeres” Haza Szolgálatáért Emlékérmeket. A korabeli sajtóban ugyanakkor egyetlen említést sem sikerült találni, és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum levéltárában is mindössze egyetlen parancsot sikerült fellelni adományozásról ebből az időszakból. A honvédelmi miniszter – Révész Géza altábornagy – 17. sz., 1957. május 14-ével kelt parancsa értelmében Varga József honvéd „a Magyar Népköztársaság védelme érdekében kapott parancs végrehajtása közben Alsószölnök DNY területén aknatelepítés közben a katonai kötelmek végrehajtásával összefüggő baleset közben hősi halált halt … részére a »Haza Szolgálatáért Emlékérem« arany fokozatát adományozom”. Hogy maga a fizikális adományozás mikor és milyen címerrel ellátott kitüntetéssel történt, az persze kérdés, az viszont tény, hogy elvileg történhetett adományozás „Kossuth-címeres” éremmel, tehát a létező darabok nem feltétlenül kell, hogy prototípusok, kísérleti darabok, vagy éppen későbbi rekonstrukciók/reprodukciók/hamisítványok legyenek. Maguk a példányok egyébként mindenben identikusak a „Rákosi-címeres” kitüntetésekkel, leszámítva természetesen a címert.

1957-es típus

Minimális, ugyancsak kizárólag a címerrel összefüggésben álló változást hozott 1957 a kitüntetés történetében. Az 1957-es típus mindenben egyezik az 1956-ossal, kivéve hogy már a „Kádár-címer” ékesíti a zománcozott csapatzászlót. Minden bizonnyal az 1956-ban elkészített darabokat adományozták tovább, csak az új címerrel ellátva. Változatlan a szalag és a doboz is, utóbbi esetében – a címermatrica mellett – annyi módosítással, hogy a vattás betétbe külön kis fészket vágtak a műanyag szalagsávnak. Új szalagvariáció készült valószínűsíthetően 1958-tól; ezeknek a fűzőszeme bronz hatszög (ez a ringli a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem szalagjáról lehet elsősorban ismert).

Az 1957-es típus alá érdemes sorolni az 1960-as évek első felének Haza Szolgálatáért Emlékérmeit is, amelyek gyártástechnológiailag valamelyest különböznek a korai példányoktól. Ezeken a felső összekötő szalag hátoldalán jól olvasható az „A Haza Szolgálatáért” tükörfelirat, és a két géppisztoly végén is, ugyancsak a hátoldalon, kidolgozott a csőszájfék tükörrésze. A csapatzászló ugyanakkor továbbra is szegeccsel rögzül a préselt éremtesthez. Más a szalagjuk: világosabb tónusú, kevésbé sprőd, a fűzőszem pedig először fekete bakelit, majd fémszínű karika. Új tokot rendszeresítettek a kitüntetés számára: az Anyasági Érdemérem – átalakított – dobozát piros színű, kis méretű Kádár-címerrel nyomott, szövetbéléses betéttel ellátott tok váltotta, amelyben a kitüntetés mellett már gyárilag alakítottak ki fészket a műanyag szalagsáv számára is. Az utolsó sorozatokat az 1957-es típusból pedig már a jól ismert piros „egységdobozban” adományozták, elsősorban annak nagy méretű címerrel nyomott változatában.

Az 1964-es kitüntetésreform a Haza Szolgálatáért Emlékérmet sem hagyta érintetlenül. Bár szerkezeti átalakításra, mint a magasabb katonai elismerések, így a Vörös Zászló Érdemrend, a Vörös Csillag Érdemrend, a Kiváló Szolgálatért Érdemérem/Érdemrend, valamint a Szolgálati Érdemérem esetében, nem került sor, a kitüntetés nevét a kormány megváltoztatta. Miként arról a honvédelmi miniszter 1964. október 12-i keltezésű, 33. sz. parancsa beszámolt: „a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a Magyar Néphadsereg tábornokai, tisztjei, tiszthelyettesei, harcosai és polgári alkalmazottai részére – a harci és politikai kiképzés terén elért kiemelkedő eredményeik, teljesítményeik elismeréséül – a „Haza Szolgálatáért Emlékérem” (arany, ezüst, bronz fokozat) helyett a „Haza Szolgálatáért Érdemérem” (arany, ezüst, bronz fokozat) kitüntetést alapította”. A parancs rögzítette, hogy a kitüntetés adományozásával a honvédelmi miniszter által aláírt okirat és igazolvány jár, illetve hogy az egyes fokozatok ugyanannak a személynek „több ízben is adományozhatók”.

A névváltozás ugyanakkor még jó ideig nem hozott változást a kitüntetés fizikai megjelenésében, a Haza Szolgálatáért Érdemérem példányok még jó pár évig az 1957-es típus kategóriájába tartoztak.

1968-as típus

Valamikor 1968 körül ugyanakkor jelentősen megváltozott a Haza Szolgálatáért Érdemérem kinézete. Az 1968-as típus rendkívül jellegzetes; a kitüntetés hátlapja teljesen sima, nincs profilja, sem tükörfelirat, sem csőszájfék, sem semmi nem látszik rajta. Hogy esetleg új verőtövet állítottak üzembe, vagy a technológia változott meg, egyáltalán hogy a módosítás szándékolt volt-e, ez további kutatás tárgya, egy biztos, ezt a típust nagy számban gyártották, így a gyűjtők viszonylag könnyen hozzájuthatnak. Az 1968-as típust a nagy méretű nyomott címeres piros egységdobozban adományozták. Szalagja identikus volt a késői 1957-es típuséval.

1969-es típus

Nem volt hosszú életű az 1968-as típus, 1969-től már meg is jelent az új típus, amely, kinézetét, jellemzőit tekintve visszatért a késői 1957-es típushoz. A fő különbség a csapatzászló rögzítésének módja: a korábbi szegecses helyett stiftes. Az 1969-es típus, kisebb-nagyobb változtatásokkal, kitartott egészen 1989-ig, így az egyik legnagyobb példányszámban adományozott kitüntetésünk. A típusnak több változata is létezik, így valamikor 1971 környékén kiadnak egy olyan sorozatot, amelynél a felső összekötő szalag hátoldala – mint az 1956-os, illetve a korai 1957-es típusnál – sima felületű, tükörfelirat nélküli, illetve a csapatzászló színezési technológiája is változik, egyébként viszonylag későn, csak valamikor 1980 környékén, zománcosról műgyantásra (a műgyantásból is ismertek változatok, az 1980-as évek első felében még viszonylag jó a színezés minősége, ám az 1980-as évek végére „folyóssá” válik). A szalag az 1970-es évek végéig változatlan, utána viszont ennél a kitüntetésnél is rendszerbe kerül az alumínium pálcika felfüggesztés, illetve a mindenféle színű (bronz, ezüst, fekete, fehér, barna) fűzőszem. 1977-ig a kitüntetést a fa anyagú, utána a műanyag piros egységtokban adják.

Röviden a címerekről

Varga Ottó készített tanulmányt a Haza Szolgálatáért Emlékérem Rákosi-, Kossuth-, valamint korai Kádár-címeres típusáról, azzal az elsődleges céllal, hogy a hamisítványok felismerését elősegítse. A Kituntetesek.hu rendelkezésére bocsátott tanulmány szerint:

  • az 1956-os típuson a címer magassága a vörös csillag felső ágcsúcsától a szalag aljáig 8 mm, szélessége 7 mm, a Kossuth-címeres példányokon a címer magassága a pajzs felső részétől az aljáig 8 mm, szélessége 8 mm, a korai 1957-es típuson pedig a címer magassága a vörös csillag felső ágcsúcsától a szalag aljáig 8 mm, szélessége 7 mm.
  • Az 1956-os típuson, a Kossuth-címeresen, valamint a korai Kádár-címereseken a felső összekötő szalag hátoldalán nincs a feliratnak tükörrésze, az sima felületű. Miként a géppisztoly végén a csőszájféknek sincs tükörrésze. Jellemző még, hogy a felső összekötő szalag hátoldalán az alsó részen minimális a perem, vagy egyáltalán nincs.
  • Eltér a csapatzászló rögzítése is. A korai példányoknál a kerek furatban szegecses a rögzítés, míg a későbbi Kádár-darabokon a rögzítés stiftes, nincs a vége szétnyomva, nem üreges.


Zeidler Sándor: "Örültünk egymás sikerének"

Interjú Zeidler Sándorral az életéről, gyűjtésről, a rejtélyes harmadik világháborús kitüntetésekről

Meséljen a kezdetekről!

A gyűjtői pályámhoz, annak kezdeteihez kapcsolódó legelső emlékem az ötvenes évek elejéig vezethető vissza. Sok időt töltöttem Nógrádverőcén, a rokonoknál, és egy szép napon, éppen keresztapám háza előtt, lovas katonák vonultak fel. Szemle volt. Hát az nekem nagyon tetszett, mélyen hatott rám. Ugyancsak mélyen formált – természetesen – 1956. Tízéves voltam, és állandóan a Corvin közbe jártam. Bemásztam a kiégett tankokba, gyűjtöttem a repeszeket, kilőtt töltényhüvelyeket, az üres üvegeket. Megtanultam az egyenruhákat, a fegyvereket. Ám a háborút hamar megutáltam. A november 4-i hajnali pergőtűz levitte a fél házat – a VIII. kerületben laktunk akkor –; szerencsére mi a pincében voltunk, ám a fojtó füstszag, a pánik, és a sokk, hogy egy szemvillanás alatt odaveszett mindenünk, egyben a végét is jelentette az én amatőr hadtörténészi karrieremnek. És ezen már az sem változtatott, hogy 1957-ben négy csodálatos, nyugodt hónapot töltöttem el, kibombázott gyerekként, az akkori Kelet-Németországban, a Harz-hegységben, ahol kiheverhettem volna 1956 traumáját.

A kitüntetéseké valóban békésebb világ…

Nem is váratott magára sokáig, hogy rátaláljak az új szenvedélyemre…

Mi történt?

A kezembe akadt egy fiók. 1958-ban járunk, odahaza, a Bajcsy-Zsilinszky úti új lakásunkban, és én rábukkanok egy nagyobb marék első világháborús sapkajelvényre és kitüntetésre.

Rögtön megfogta a téma?

Rögtön megfogott a téma.

Kinek a darabjai voltak ezek?

Több családtagé. Apám, id. Zeidler Sándor és három nagybátyám is részt vett az első világháborúban – igaz, apám csak 1918 nyarán vonult be, így nem sok puskaport szagolt –, majd a Tanácsköztársaság küzdelmeiben, de édesanyám, Monostori Erzsébet nagynénjének – anyámat és testvéreit ő vette magához a szülők halála után – párja, egy bizonyos Sebesi Samu is katona, mégpedig tüzér főhadnagy volt, úgyhogy számos helyről származhattak ezek a darabok.

De a jelek szerint Ön nem elégedett meg ezzel a kis anyaggal…

De nem ám. Elkezdtem gyűjteni. Kijártam a Teleki térre – nagyon sokáig ott volt a régiségpiac, onnan költözött aztán át az Üllői, majd az Ecseri útra –, és vettem, amit tudtam. Tolnai Világlapját (népszerű képes hetilap 1901-1944 között – a szerk.), monarchiás kitüntetést, egyenruházati cikkeket – mert akkoriban azt is gyűjtöttem –, szóval mindent, aminek valamilyen köze volt a történelemhez. Ezzel párhuzamosan a kapcsolati hálóm is elkezdett kiépülni, egyre többen ismertek, tudták, hogy én vagyok a gyűjtő fiú, és én pedig szépen, szisztematikusan, „ágról ágra” haladtam előre.

Voltak más gyűjtők is?

Persze, csak akkor én még nem ismertem őket. Az áttörést egy újsághirdetés hozta, amely a kezembe került – 1959-et írtak –, és amelyben az állt, hogy „régi pénzt, kitüntetést veszek”. Nagyon izgatott lettem. El is mentem a XIII. kerületi címre, ahol egy nagyon kedves idős nyomdász, Bezdáni bácsi fogadott. Ő amolyan amatőr gyűjtögető volt, mindenféle dologgal foglalkozott, a többi között volt egy csomó első világháborús kitüntetése, amelyeket én el is hoztam. Na, ő volt az, aki felvilágosított, hogy létezik egy éremgyűjtő klub, és hogy érdemes oda belépnem.

És belépett?

Be ám. És onnantól kezdve minden csütörtökön – akkoriban csütörtökönként tartották meg – ott is voltam a klubban.

Voltak Ön mellett más kitüntetésgyűjtők?

Az éremgyűjtő klubnak akkoriban nagyjából 400 tagja lehetett, és ebből mindössze ketten foglalkoztak igazán komolyan kitüntetéssel.

Bánki Vajk Emil volt az egyik?

Úgy van. Nagyon érdekes ember volt ő, 1949 óta gyűjtött kitüntetést, amúgy órásmester volt – ez rendkívül kurrens szakma volt akkoriban –, és mint ilyen, hihetetlen sok embert ismert, akik gyakran fizettek neki „természetben”, érmékkel, kitüntetésekkel, stb. Ő volt akkor a gondnok-háznagy a klubban, és rögtön a szárnyai alá vett. Emlékszem, tőle vettem az első komoly tételemet is, egy gyönyörű két háború közötti sort egyedi bőrdobozban, 60 forintot kért érte, de nekem csak 45 forintom volt, szerencsémre a maradékot végül elengedte.

És a másik gyűjtő ki volt?

Gáspár Tibor korábbi nagykovácsi sekrestyés, akkor már géplakatos, nálam idősebb, csodabogár fiatalember, aki május 1-jén simán kitűzött a mellkasára egy-egy komolyabb szocialista kitüntetést, vagy éppen pápai érdemrenddel feldíszítve ment be a Bazilikába, neki is voltak már tételei akkor, ő foglalkozott még kitüntetésekkel.

Szóval hárman voltak?

Hárman.

Említette, hogy egyenruhákkal is foglalkozott akkoriban. Ez hogy nézett ki?

Mint már említettem, egyrészt a piacon lehetett egyenruházati cikkeket találni, másrészt egy idő után egészen szép kapcsolatrendszerem is kialakult, amelyen keresztül szintén hozzájutottam egyenruhákhoz. Komoly lökést adott, amikor megismertem Billnitzer Ernő altábornagyot (magyar tábornok, a rohamtüzérség megszervezője – a szerk.). Édesapám tisztviselőként dolgozott a Korányiban, és felvette Billnitzert munkavállalónak, én pedig még nem láttam élő tábornokot, így megkértem apámat, hogy mutasson be. Ez olyan jól sikerült, hogy onnantól kezdve állandóan eljártam hozzá beszélgetni. Ő aztán ajánlott más tábornokokat, hogy keressem meg őket, én pedig így haladtam szépen előre, tábornokról tábornokra.

Állítólag írt Dobi Istvánnak, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnökének is.

Így van. 1960-ban írtam neki, hogy lelkes kitüntetésgyűjtő vagyok, és tudna-e segíteni. Legnagyobb meglepetésemre válaszolt a titkársága, hogy jöjjek be a parlamentbe. Bementem, és ott Ruda Ilona (az elnöki tanács kitüntetésosztályának vezetője – a szerk.) a többi között egy teljes Tildy-sort nyomott a kezembe, újságpapírba csomagolva. Érdekesség, hogy a példa ragadós volt, mások is bejelentkeztek, egyen-ketten még kaptak is, ám utána Ruda Ilonáék lehúzták a rolót.

Tálas Gézával mikor ismerkedett meg?

Valamikor 1963 körül. Tálas félállásban újságíró volt, a Lobogó nevű képes újságnál, és egy nap bejött a klubba, hogy riportot készítsen. Megismerkedtünk, eljött hozzám a gyűjteményemet megnézni, és oda volt a kitüntetésektől. Eleve érdeklődött a régiségek iránt, de a falerisztika szinte megbabonázta. Bele is kezdett, így lett ő a negyedik kitüntetésgyűjtő Magyarországon. Együtt is mozogtunk, hirdettünk, házhoz mentünk, rengeteg izgalmas anyag került elő, rengeteg izgalmas beszélgetésünk volt. A múltkor összeállítottam egy listát, hogy hány tábornoknál, politikusnál, hírességnél jártam gyűjtői karrierem során…

Mennyi lett a vége?

Több mint kétszáz.

Meséljen picit az akkori gyűjtőkről!

Furcsán hangozhat, de az érem- és kitüntetésgyűjtők – akkori kifejezéssel élve – amolyan „reakciós lerakat” voltak. Aki ezen a területen mozgott, az szociológialiag, kulturálisan jellemzően az előző rendszerhez volt köthető; jómagam is, az Andrássy 60-at (az Államvédelmi Hatóság székháza – a szerk.) megjárt apámmal, egykori Márta-nővér (Márta Ápolónő Egyesület két világháború közötti laikus kongregáció tagja – a szerk.) anyámmal. A munkások nem igen érdeklődtek a régiségek iránt. Értéke egyébként nem igen volt akkoriban ezeknek a tárgyaknak, egy nagycsillag 100-150, egy középcsillag 70 forint körül mozgott. Összehasonlításképpen: egy jó ebéd 15 forint körül volt akkoriban valamelyik belvárosi vendéglőben.

A „rendszer” nem érdeklődött a terület iránt?

Nagyon sokáig nem igazán. Mint említettem, egyrészt mi amolyan periféria voltunk, másrészt pénz sem volt ebben a műfajban.

Aztán történt valami?

Igen-igen. Valamikor 1965 környékén jött egy masszív ezüstáremelés. Majd még egy, és még egy. Rövid idő alatt az ezüst grammonkénti ára 20 fillérről 1, majd 3 forintra emelkedett. Emlékszem, olyan sorok álltak a „zaci” előtt, hogy nem látszott a vége. Ez aztán megmozgatta az egészet. „Külsősök” elkezdtek fantáziát látni a kitüntetésekben.

Kik?

Először jöttek – bármilyen meglepőnek tűnhet is – az élsportolók.

Az élsportolók?

Igen. Mivel ők – volt közöttük például olimpiai bajnok öttusázó – sokat jártak külföldre, és kint komoly érdeklődés volt az 1945 előtti kitüntetések, illetve a numizmatika iránt, elkezdtek üzletelni. Itthon vettek, kint eladtak. Vittek ők mindent, tallért, érdemrendet, kint pedig vettek márkás cipőt, orkánkabátot, miegymást. Ez aztán újabb lökést adott a területnek, ami pedig már bevonzotta a „maszekokat”.

Kikre gondol?

A „hatalom emberei” ekkor fedezték fel maguknak a numizmatikát és a falerisztikát (kitüntetéstudomány – a szerk.). Jöttek a tanácselnökök, a pártemberek, tisztek a fegyveres testületekből, szóval a „rendszer” képviselői. Megszűntünk periféria lenni.

Apropó, a seregben szolgált? Csak mert ha igen, akkor a kora alapján ez valamikor ekkortájt lehetett.

Igen, szolgáltam. A behívót 1966-ban kaptam meg. Anyám persze oda volt, próbálta valahogyan elintézni, hogy „jó” helyre kerüljek, például nyomdába. Végül másként alakult, a Ságvári-ligetben (Hűvösvölgy, ma Szépjuhászné – a szerk.), a hírezrednél helyeztek el, egy gyerekkori barátom édesapjának köszönhetően.

És? Hogy alakult a sora?

Jól. Mint utólag kiderült a számomra, nagy szerencsém volt. Az öreg Ambrus Józsefnél, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum osztályvezető munkatársánál kádereztek le, aki engem mint gyűjtőt jól ismert, és „jótállt” értem. Írnok lettem. Havi 160 forint volt a zsoldom, és ehhez hozzákerestem még 800-at.

Nem mondja! Hogyan?

A századnál mindenki hivatásos volt, én pedig felajánlottam, hogy aki kéri, annak – havi 20 forintért – tisztán tartom a fegyverét. Szinte mindenki kérte…

Nem semmi!

Sajnos nem sokáig tartott… Egy nap lehívtak az ezredparancsnokságra, ahol közölték, hogy áthelyeznek. Én persze nem akartam menni, ám nem volt mit tenni, elvittek.

Hová vitték?

A minisztériumba.

És ott milyen volt?

Jó volt az előző helyen is, de ott még jobb volt. Havi 800 forintot kaptam, ráadásul a gyűjtéssel is foglalkozhattam.

Nocsak!

Bizony. Mint kiderült, az egyik osztályvezető lelkes gyűjtő volt, így rendszeresen felrendelt magához, és egész napokat átbeszélgettünk. Utólag kiderült, a többiek féltek tőlem, azt hitték, jelentek.

Hogy alakult a gyűjtői közösség az 1970-es és 1980-as években?

A fordulópontot én még egy picit előbbre, 1968-ra teszem. Akkor vált ki a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete a Magyar Numizmatikai Társulatból. A szakítás mögött egy mélyebb konfliktus húzódott meg a tisztán tudományos és a gyűjtői közösség között. A létszám 2000 felett volt már ekkor, szóval nagy volt a visszhangja a történteknek. A következő két évtized a kitüntetésgyűjtői közösség folyamatos bővüléséről szólt, a rendszerváltásra – a numizmaták mellé felsorakozva – mi is polgárjogot nyertünk.

Meséljen egy picit az ún. harmadik világháborús sorról! Ön ugye személyesen ismerte Lempel Józsefet, a HM 1970-1982 közötti kitüntetési alosztályvezetőjét.

Igen-igen, Lempellel 1965 körül ismerkedtem meg. Sokat csereberéltünk, én adtam neki monarchiás, meg két háború közötti kitüntetéseket, ő meg nekem szocialistát. Viszont a harmadik világháborús sorról – ezt biztosan állíthatom – ő soha nem beszélt nekem. Ez hallatlanul nagy titok volt akkoriban. Egy tőle független forrásból értesültem arról, valamikor 1970 környékén, hogy léteznek ilyen kitüntetések. Sikerült is szalagot szereznem – Csillaghegyen, egy víkendházban varrták a szalagokat, a legteljesebb titoktartás mellett –, ami – érthető módon – nagy izgalmat váltott ki a falerisztikai múzeumi, illetve gyűjtői közösségben.

Kitüntetést viszont nem látott.

Nem, kitüntetést nem láttam. Tudomásom szerint azokat rögtön M-zárolták (mozgósítás vagy hadiállapot esetére készletezték – a szerk.), ahonnan csak a rendszerváltás környékén kerültek ki.

Rögtön óriási botrányt okozva.

Igen, így volt. Egy sor ugyanis külföldre került, még arra is emlékszem, hogy 1500 nyugat-német márkáért vette meg talán egy angol gyűjtő…

Ki adta el?

Tálas Géza.

És a vevő egy angol gyűjtő volt?

Igen, ő pedig írt a Honvédelmi Minisztériumnak, tudakolva, hogy mi is ez pontosan. A minisztériumban pedig óriási balhé lett ebből. Kárpáti (Kárpáti Ferenc vezérezredes, honvédelmi miniszter 1985-1990 – a szerk.) – emlékszem – őrjöngött. Az volt a szerencse, hogy a rendszerváltás küszöbén álltunk, így végül elsimult az ügy.

Volt folytatása a történetnek?

Hogyne! A néhány eredeti sor kikerült a piacra, ám nem sokkal később újabb sorok tűntek fel.

Nem eredetiek?

Nem eredetiek. Harminc éve már, úgyhogy elmondhatom: bizony egy nagyobb mennyiséget – talán 10 sort – a rendszerváltás után verettek le.

Kik?

Tálas rendelte a verdétől Lempelen keresztül. A jó hír, hogy ezek a sorok jól megkülönböztethetőek az eredetiektől. Nem maguk a kitüntetések, azokat ugyanis ugyanazokkal a verőtövekkel, ugyanazzal a technológiával gyártották, hanem a szalagok. Keskenyebbek, sprődebbek, és más a fűzőszemük is.

Ezek a sorok többféle dobozban is előfordulnak.

Igen, mivel az M-készletből csak a kitüntetések kerültek ki, az eredeti dobozok nem.

A másik ilyen nehéz téma a gyűjtők számára a Magyar Népköztársaság Zászlórendje.

Igen, sajnos a zászlórend csillagjaival is sok gond tud lenni. Egyrészt rengeteg alkatrész „kóborolt” a rendszerváltás környékén a piacon, és ezekből egy idő után kész kitüntetések lettek, másrészt a zászlórendből is sokat levertek már bőven az 1990-as években. Igaz, ezek egy része vörösrézből készült, és nem tombakból (cink-réz ötvözet, kedvelt kitüntetés-alapanyag – a szerk.), így viszonylag könnyedén azonosíthatóak.

Mit gondol a mai gyűjtőkről?

Ismerek komoly tudással rendelkező, korrekt gyűjtőt is, ugyanakkor azt gondolom, hogy ma már nincs igazi összetartás a gyűjtői közösségen belül. Egyfajta elidegenedést tapasztalok. A mi időnkben a gyűjtés kollektív tevékenység volt. Örültünk egymás sikerének, örültünk, ha a másik szerzett valami szépet, volt egyfajta testvériesség. Tény, hogy jóval kevesebben is voltunk.

Igen, ma óriási a verseny.

A másik, amit látok, hogy nagyon sokan nem mennek utána a dolgoknak. Nincs mélységi tudásuk, megelégszenek a pletykákra, mendemondákra épülő „klubtudással”. Pedig ma már bárki tud kutatni. Felmegy az ember az internetre, és szinte mindent el tud érni. Amikor mi gyűjtöttünk, nem volt internet. De még a levéltári anyagokhoz is csak nagyon korlátozottan fértünk hozzá. Az 1945 előtti anyagokat például egyáltalán nem kutathattuk.

Megbánta?

Mármint?

Megbánta, hogy gyűjtő lett?

Dehogy bántam! A gyűjtésnek köszönhetően egész életemben nagyszerűen szórakoztam. Ritka az, amikor egy ember azzal foglalkozhat, amit szeret. Nekem ez megadatott. Miként az is, hogy temérdek emberrel megismerkedhessem a társadalom mindenféle szegletéből. Ezért érdemes volt élni.

 

Életrajz

Zeidler Sándor (1946 – )

Műgyűjtő, falerisztikus, kutató, kitüntetéstervező. Tizenkét éves kora óta foglalkozik kitüntetéstörténettel és -gyűjtéssel. Számos meghatározó szakpublikáció szerzője. 1965 és 2010 között több száz film és színházi darab szakértője. A Honvédelmi Minisztérium egyenruha-bizottságának tagja, a tárcaközi bizottság elnöke. Több állami kitüntetés és jelvény, valamint dísztárgy tervezője. A Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, a Numizmatikai Társaság, a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete, az Európai Hagyományőrző Egyesületek Szövetsége tagja. Számos magyar és nemzetközi elismerés díjazottja.


Az első szabolcsi Szocialista Munka Hőse

A célgyűjtés a gyűjtői lét egyik csúcsélménye. Megtalálni az adományozottat, a családját, kézbe venni, netán a kollekcióba beemelni egy darab történelmet – egyszerre nemes, történelemmegőrző és csodálatos, élménygazdag aktus. Komiszár Dénes az 1949-1989 közötti időszak egyik legritkább kitüntetését, egy Szocialista Munka Hősét kutatott fel célgyűjtéssel. Mandics István, a Nyíregyházi Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalat I. számú telepének vezetője 1955. március 8-ával részesült a magas elismerésben. Kitüntetése különösen izgalmas falerisztikai szempontból, hiszen az 1953-1956 közötti Szocialista Munka Hőse-adományozások közül a legritkább típusváltozatnak számít. 1953-ban 11, 1954-ben 39 adományozás történt, 1955-ben viszont csak kilenc, 1956-ban pedig nyolc. A pontos eloszlást ugyan nem ismerjük, de valószínűsíthető, hogy az 1953-as típusból 20, az 1954-es típusváltozatból – ideértve egy-két „hibrid”, azaz 1953-as csillagból és 1954-es szalagból álló példányt – 30, az 1955-ösből pedig 17 adományozás történt. Az 1955-ös típusváltozat a szalagjában tér el az 1954-estől, a szalagszövet színe fakóbb, textúrája sprődebb, a piros-fehér-zöld trikolór sávok a szalag közepén pedig egyforma szélességűek. Ami Mandics István – helytörténeti szempontból kiemelten izgalmas – anyagát illeti, különösen jó hír, hogy, Komiszár Dénes hathatós segítségével, méltó helyére, a nyíregyházi Jósa András Múzeumba került. Az alábbiakban közöljük Komiszár Dénes beszámolóját a kutatásáról, valamint a Mandics István-anyagról készült képeket.

Próba-szerencse

A Magyar Közlöny 1955. március 12-i, 29-i száma közölte, hogy „A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kiváló munkája elismeréséül Mandics Istvánnak, a Nyíregyházi Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalat I. számú telepe vezetőjének a Szocialista Munka Hőse címet és ezzel egyidejűleg a Magyar Népköztársaság Érdemrendje kitüntetést adományozza.” Amikor ezt megtaláltam néhány éve egy korabeli közlönyben, gondoltam egy merészet és nagyot: felhívást tettem közzé a Kelet-Magyarország napilapban – próba szerencse alapon, keresve Mandics Istvánt, vagy családját és a kitüntetéseket. A cikk megjelenése után pár nappal hívott az egyik újságíró a laptól, hogy jelentkezett Mandics Ottília, a leánya, és szeretné felvenni velem a kapcsolatot. Erre aztán végképp nem mertem gondolni, hogy ez ilyen gyorsan fog menni, hiszen szinte semmi esélyt nem adtam arra, hogy élnek még hozzátartozók.

Mint egy kisgyerek

Természetesen megtörtént a kapcsolatfelvétel, megbeszéltük a találkozó idejét és helyszínét. Elöljáróban annyit elmondott, hogy 1956-ban a családot sok megpróbáltatás érte, és ez a kitüntetéseken is meglátszik, illetve van, ami már meg sincs… Kissé nehéz szívvel hallgattam ezt, és mint egy kisgyerek, aki a karácsonyi ajándékra vár, kérdeztem a telefonban, hogy: „Ugye azért a Szocialista Munka Hőse megvan?” Kis szünet után, kedves hangon megnyugtatott, hogy igen, megvan és a doboza is.

Ez a valóság

A megbeszélt helyen és időpontban valóban megtörtént a találkozó, egy nejlonszatyorból előkerültek a relikviák, kissé remegő kézzel fogtam kezembe a darabokat és dokumentumokat. Mikor a csatos kis piros dobozra került a sor, már nagyon dobogott a szívem a torkomban, mert valóban úgy éreztem, mintha az Aranygyapjas Rend következne. Mikor kinyitottam, és megláttam a vörös szalagos, kalapácsos-búzakalászos arany csillagot, alig hittem, hogy ez a valóság. Volt még hozzá az eredeti, Dobi István által aláírt adományozó okirat – 1955. március 8-i dátummal – és a viharvert Magyar Népköztársaság Érdemrendje pótolt, összeeszkábált szalaggal és hiányzó kalapáccsal, búzakalásszal. A csomagban volt még néhány irat, bizonyítvány és fénykép, köztük az, amelyiken Mandics István a Magyar Népköztársaság Érdemrendjét és a Kiváló Dolgozó csillagot viseli, de a „szocmunkát” nem.

Megérte!

Pár percem volt csupán arra, hogy néhány fotót készíthessek a telefonommal a tárgyakról, mivel a család úgy döntött javaslatomra, hogy az anyag a nyíregyházi Jósa András Múzeumba kerül tartós letétként. És én nagyon boldog voltam. Hiszen sikerült némi részt vállalnom abban, hogy ezek a ritka kortörténeti dokumentumok közgyűjteménybe kerüljenek tudományos feldolgozásra és publikációkhoz, kiállításokhoz, megmentve őket a végső szétszóródástól. Tudtam, hogy megérte közzétenni a felhívást…

Komiszár Dénes


Szolgálati Érdemérem

A fegyveres erők, fegyveres és rendvédelmi szervek alapelismerése volt 1953 és 1989 között a Szolgálati Érdemérem. Óriási számban adományozták, ráadásul többször mélyen belenyúltak a rendszerébe, emiatt egy rendkívül sokrétű témáról van szó. Az alábbiakban igyekszünk bemutatni a kitüntetés történetét, valamint főbb típusait és változatait.

1953-as típus

Az 1953. évi V. törvény által alapított, részleteiben a NET 1953. évi 5. számú határozata által szabályozott elismerést dedikáltan a fegyveres erők, fegyveres és rendvédelmi szervek számára rendszeresítette a jogalkotó. Miként a Minisztertanács 1.019/1953. számú határozata fogalmaz: „a Minisztertanács kitüntetni kívánja a fegyveres testületek azon hivatásos tagjait, tisztjeit és tábornokait, akik meghatározott időn keresztül megszakítás nélküli eredményes szolgálatukkal hozzájárultak a Magyar Néphadsereg, Államvédelmi Hatóság, Rendőrség, Tűzrendészet, Légoltalom harci, politikai és erkölcsi megszilárdításához”. A határozat egyértelműen a szolgálatban eltöltött évekhez köti az elismerést: „A Magyar Néphadsereg, Államvédelmi Hatóság tisztjei és tábornokai, valamint a Rendőrség, Tűzrendészet, Légoltalom hivatásos tagjai 10 évi szolgálati idő után a Szolgálati Érdemérem … kitüntetés adományozására terjeszthetők elő.” A folyamatos szolgálati időt 1948. január 1-jétől számította a jogszabály.

Ami a kitüntetés fizikai megjelenését illeti, a határozat értelmében „a Szolgálati Érdemérem jelvénye 36 mm átmérőjű bronzból készült érem, benne dombornyomásban a Magyar Népköztársaság 30 mm átmérőjű címere. A Szolgálati Érdemérem háromszögletű, mélyvörös, fentről lefelé húzódó, egymástól 8 mm-re lévő három, 3 mm széles fehér alapon húzódó piros-fehér-zöld sávval ellátott szalagon viselhető.” A préselt éremtestet a gyártás során felületkezelték, ez adja a kitüntetés sajátos színhatását. A szalag puha, mélyvörös, fűzőszeme pedig ezüstszínű hatszög. A típust valószínűsíthetően többféle tokban is adományozták (a leggyakrabban „pikkelyes”, vörös színű, kisméretű Rákosi-címerrel nyomott dobozban találkozni vele), ám mindegyik jellemzője, hogy a Magyar Népköztársasági Érdemérem tokjának átalakításával (új bélést kaptak) készült. A bélésben csak a kitüntetésnek van kiképezve fészek, szalagsávnak nem. Hogy ennek az az oka, hogy az 1953-as típust szalagsáv nélkül adományozták, ennek kiderítése további kutatás tárgya.

1954-es típus

Az 1953-as típusú Szolgálati Érdemérem (polgári társával, a Munka Érdeméremmel, illetve az eggyel magasabb fegyveres és polgári analóg elismeréssel, a Kiváló Szolgálatért Érdeméremmel és a Szocialista Munkáért Érdeméremmel együtt), kétségtelenül szerencsétlen megjelenése okán, nem örvendett túlzott népszerűségnek, a „kutyabiléta” gúnynév ragadt rá. Nem véletlen, hogy viszonylag hamar, alig egy év után hozzá is nyúltak a kitüntetéshez. Önmagáért beszél a NET 1954. április 20-i ülésének jegyzőkönyve, amely szerint „a Minisztertanács március havi ülésén határozatot fogadott el az egyes kitüntetések módosításával kapcsolatban, melynek alapján a Minisztertanács elnöke javaslatot terjesztett az Elnöki Tanács elé. Az Elnöki Tanács által adományozott kitüntetések egy része nem eléggé művészi kivitelű, külső formájuk sem eléggé tetszetős, kivitelük alatta marad számos, a miniszterek által adományozásra kerülő kitüntetési jelvénynek. Ezért nem fejezik ki eléggé a kormánykitüntetések súlyát, és nincs elég vonzóerejük. Szükséges ezért a kitüntetéseket művészibb kivitelűvé tenni.”

Az 1954. április 21-ével megjelent, 1954. évi 4. számú NET-határozat ugyan csak az 1953-as polgári sort (Szocialista Munka Hőse, Munka Vörös Zászló Érdemrendje, Munka Érdemrend, Szocialista Munkáért Érdemérem, Munka Érdemérem) módosítja, ám röviddel később sor kerül az analóg fegyveres sor átalakítására is. Az új Szolgálati Érdemérem jelvénye 36 mm átmérőjű, ezüstszínű babérkoszorú, amelynek közepén, kék alapon, az 1949-es államcímer, valamint keresztbe fektetett két 1948M (PPS) géppisztoly található. A babérkoszorút az alján függőleges nemzeti színű zománcszalag szeli át. Érdekesség, hogy az 1954-es típusból kétféle változat is ismert, egyiknek sötét-, másiknak világoskék a zománcalapja. A kitüntetés szalagja 1955-ig puha, mélyvörös, fűzőszeme barna karika, 1955-1956-ban viszont a szalaganyag keménnyé, sprőddé, fakóvá válik, fűzőszemként pedig fekete karikát használnak. Az egységesen piros tokok az első két évben nagyméretűek, 1955-től viszont jelentősen kisebb dobozt használnak. Mindegyiket kisméretű Rákosi-címer díszíti. Bélésükben jellemzően a kitüntetésnek és a mini nélküli szalagsávnak is kialakítottak fészket.

1957-es típus

A következő változást a Szolgálati Érdemérem kinézetében az új államcímer 1957. tavaszi bevezetése hozza; az 1957-es típus kontinuus az 1954-essel, annyi különbséggel, hogy az addigi Rákosi-címert a Kádár-címre váltja. Egy ideig a régi éremtesteken cserélik a címert, majd már az új címerrel készülnek a kitüntetések. Utóbbiakra jellemző, hogy a koszorú ezüstszínű takaróréteget kap. A címercsere – matrica formájában – a tokokon is megtörténik. 1958-tól a szalagsávra mini kerül; az első időszakban ezeket teljesen átszúrják a szalagsávon, aminek az az oka, hogy az 1956 előttről megmaradt, mini nélküli szalagsávokat használják el. Később a minit már csak a szalagsávok felső szövetrészén szúrják át. Érdekesség, hogy a kitüntetést adományozzák az Anyasági Érdemérem Kádár-címerrel felülmatricázott tokjában is, ezekben a szettekben gyakran találni a szövet helyett kisméretű műanyag szalagsávot. 1960 után változik a szalag és a tok is; előbbi újra mélyvörös lesz, fűzőszeme pedig ezüstszínű karika, utóbbi pedig az addigi műselyem helyett szövetbéléses, és a címer is lekerül a fedeléről.

Az 1960-as évek elejére sokasodtak az aggodalmak azzal kapcsolatban, hogy az érvényes kitüntetésrendszer mennyire lesz képes megfelelni a változó igényeknek. A fő megfontolás abból fakadt, hogy a fegyveres sor „túlfutja” magát. A Minisztertanács 1.019/1953. számú határozata ugyanis egyértelműen fogalmazott: aki eléri a szolgálati időt, és nem érdemtelen az elismerésre, annak meg kell kapnia 10 év után a Szolgálati Érdemérmet, 15 év után a Kiváló Szolgálatért Érdemérmet, 20 év után a Vörös Csillag Érdemrendet, 25 év után a Vörös Zászló Érdemrendet, 30 év után pedig a Magyar Népköztársaság Érdemrendjét. Az 1948. január 1-jei „starttal” kalkulálva 1963-tól a Kiváló Szolgálatért Érdemérem, 1968-tól a Vörös Csillag Érdemrend, 1973-tól pedig a Vörös Zászló Érdemrend került volna tömegesen adományozásra, ami „elinflálta” volna ezeket az elismeréseket.

A gondolkodás iránya egyértelmű volt: szétválasztani az érdem, illetve a szolgálati idő után adható fegyveres kitüntetéseket (addig a kitüntetésrendszer nem tett ezek között különbséget). A NET 1964. május 8-i ülésén Czinege Lajos honvédelmi miniszter a következőképpen indokolt: „A szolgálati idő után a hivatásos állományúak továbbra is kapnak kitüntetést … amely „Szolgálati Érdemérem” elnevezéssel ténylegesen azt fejezi ki – magán a kitüntetésen is fel lesz tüntetve 10-15-20-25 év számmal –, hogy ennyi és ennyi szolgálati idő után kapja meg az illető a kitüntetést. Úgy gondoljuk, ezzel helyes megkülönböztetést teszünk az érdemek, illetve kimondottan a szolgálati idő alapján adandó kitüntetések között. Egyébként … csak a számokra apellálok, valóban félő volt, hogy olyan tömegű magas kitüntetést kell majd kiadni, ami rendkívül lerontaná a kitüntetés erkölcsi értékét.” Az új rendszert a NET 1964. évi 23. számú törvényerejű rendelete vezette be, 1964. november 1-jei hatállyal. Ennek értelmében a Magyar Népköztársaság Érdemrendje, a Vörös Zászló Érdemrend, a Vörös Csillag Érdemrend, valamint az átnevezett, és immáron érdemrendként futó Kiváló Szolgálatért Érdemrend megszűntek szolgálati idő után adható elismerés lenni. A Szolgálati Érdemérem pedig egyfokozatú, érdem és szolgálati idő utáni kitüntetésből sokfokozatú, vegytisztán szolgálati idő utáni elismeréssé lépett elő.

1964-es típus

Az új, sokfokozatú Szolgálati Érdemérmet a Magyar Néphadsereg tagjai számára a honvédelmi miniszter 33. számú, 1964. október 12-i keltezésű parancsa rendszeresíti. Miként a jogszabály fogalmaz: „Az új kitüntetési rendszer abban tér el a korábbi szabályozástól, hogy elhatárolja egymástól a kimagasló érdemek, illetve a szolgálati évek, vagy a repült órák alapján adományozható kitüntetéseket … Az új szabályozás – főképpen annak helyes, gyakorlati alkalmazása – fokozottabban lehetővé teszi a szükséges differenciálást. Módot nyújt arra, hogy egyes kitüntetések a végzett munka, a helytállás, tehát a tényleges kiemelkedő érdemek … míg a kitüntetések egy másik csoportja a több éven keresztül végzett odaadó, becsületes munka látható elismerését szolgálja.” A parancs módosítja a szolgálati idő számítását, és 1945. január 1-jében rögzíti a „startot”. A jogszabály világossá teszi azt is, hogy a Szolgálati Érdemérmet a honvédelmi miniszter adományozza, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megbízásából. A rendszeresített fokozatok a Szolgálati Érdemérem 10, 15, 20 és 25 év, illetve – hajózó/repülőfedélzeti beosztásban – 200, 350, 550 és 800 repült óra után.

Az újonnan bevezetett kitüntetés 36 mm átmérőjű, kerek, aranyozott, vert érem, amelynek előlapját babérkoszorú övezte, keresztbe fektetett két gépkarabély, az államcímer, valamint a leszolgált évek száma díszíti. A repült órák után adományozott kitüntetéseken pedig a két gépkarabély helyett deltaszárnyú vadászrepülőgép található. Érdekesség, hogy a 25 éves, illetve a 800 órás kitüntetésen a babérkoszorú nem domború, hanem „profilos” kivitelű, ez arra utal, hogy tervbe volt véve a legmagasabb fokozatok zománcozása. Ezt támasztja alá, hogy ténylegesen léteznek zománcozott babérkoszorús 800 órás példányok; hogy ezeket kiadományozták-e, az további kutatás tárgya. Az viszont – az 1945. január 1-jei „start” alapján – viszonylag biztosnak tűnik, hogy 25 órás 1964-es típusú Szolgálati Érdemérmet nem adományoztak. Az 1964-es Szolgálati Érdemérem szalagja sárga (10 év, 200 óra), lila (15 év, 350 óra), kék (20 év, 550 óra), fehér (25 év, 800 óra), a szélein pedig 4 mm-es piros, 1 mm-es fehér, 3 mm-es nemzeti színű, majd ismét 1 mm-es fehér sáv található. A rendszeresített tok államcímerrel nyomott, vörös színű, a bélésben csak a kitüntetésnek alakítottak ki fészket.

1965-ös típus

Az 1964-es típusú Szolgálati Érdemérem nem húzza sokáig, a Minisztertanácsnak a cserét elrendelő 2024/1965. számú határozata 1965. szeptember 19-i (!) keltezésű. Sajnos a kormányhatározatot egyelőre nem sikerült megtalálni, így az indokolás nem ismert. Ismert viszont a honvédelmi miniszter 1965. december 10-i keltezésű, 46. számú utasítása, amelynek értelmében „Az új mintájú Szolgálati Érdemérem 1966. április 4-től kerül adományozásra. Az 1964. november 1-je után adományozott Szolgálati Érdemérmek cseréjét az MN. Személyügyi Csoportfőnök 1966. július 1-ig hajtsa végre.” Az új kitüntetés 40 mm átmérőjű, kivitele zománcos, illetve műgyantás, az érem körirata A HAZA FEGYVERES SZOLGÁLATÁBAN (évek utániaknál), illetve A HAZA FEGYVERES SZOLGÁLATÁÉRT (repült órák utániaknál), a motívumok egy 30 mm-es zöld babérkoszorú, amelynek felső részén 10 mm-es államcímer található, alatta pedig, vörös szalagon, arany betűkkel a leszolgált évek, illetve repült órák száma, valamint, utóbbi esetben, egy ragasztással rögzített aranyszínű, deltaszárnyú vadászrepülőgép. A szalagok, a 15 éves, illetve 350 órás fokozatot leszámítva, nem változnak, ennél a kettőnél pedig liláról téglavörösre módosul. Az adományozási doboz nem változik.

Az 1965-ös típusú Szolgálati Érdemérem az egyik legnagyobb példányszámban adományozott szocialista kitüntetés. Kicsit több, mint 23 évig adományozták, óriási számban. Emiatt borzasztóan nagy számú változata ismert. Az első időszak példányai zománcosak, szagittális füllel rendelkeznek, szalagjuk fűzőszeme fémszínű karika, a fűzőszembe illeszkedő felfüggesztés pedig kettős drót vagy vékony acélpálcika. Kis államcímerrel nyomott, piros fatokban adományozták őket. A következő változat csak annyiban tér el, hogy a színezés hidegzománcos (műgyantás). Ezt újra zománcos verzió követi, valamikor 1970 fordulójától, ám ennek a sorozatnak a példányait szalagjuk már az éremtesthez forrasztott pálcikával tartja. Legkésőbb az 1970-es évek közepétől aztán jön a klasszikus műgyantás változat, ahol a teljes érmet hidegzománc fedi. A fül ismét szagittális lesz, igaz, az 1980-as évek második feléből ismertek pálcikás példányok is. A fadobozokat 1977-től váltja a műanyag tok, és a szalagok is 1977-től kezdenek gyors változásba, a fűzőszemek először ezüst-, majd aranyszínűek lesznek, az 1980-as évek közepétől pedig láthatunk fekete, barna, fehér, sőt nikkel fűzőszemet is. A fűzőszembe illeszkedő felfüggesztésnél is újítanak, 1977-től, a kettős drót mellett, alumínium anyagú vékony pálcikát használnak.

A Minisztertanács 1975-ben, 2003/1975. számú határozatával igazít a rendszeren, és bevezeti a 30 és 35 év, illetve 1500 és 2000 repült óra után adományozható fokozatokat. Kinézetük – leszámítva természetesen az óraszámot – analóg a többi fokozatéval, szalagjuk színe lila, illetve almazöld. A következő változtatás 1983-ban történik, egyrészt, szürke szalagszínnel, rendszeresítik a 40 év után adható fokozatot, másrészt újraszervezik és kibővítik a repült órák után adományozható fokozatok rendszerét (a 200-350-550-800-1500-2500 óra struktúráját 500-1000-1500-2000-2500-3000-3500 óra váltja), harmadrészt, a repült órás kitüntetések analógiájára, bevezetik az ejtőernyős ugrások után adható Szolgálati Érdemérmeket. Ami az 1984 utáni repült órás, illetve ejtőernyős ugrásos kitüntetéseket illeti, a fül egybevert az éremtesttel, a színezés technológiája pedig lehet hideg- és melegzománcos is. A repült órás kitüntetésekből ismertek tévesztéses és/vagy provizórikus példányok is, amelyeken a körirat A HAZA FEGYVERES SZOLGÁLATÁBAN. Létezik 45 év utáni fokozat is, ez azonban nagy valószínűséggel nem került adományozásra soha.

A Szolgálati Érdemérem 1964-től adományozható volt a Magyar Néphadsereg, a Határőrség, a Karhatalom, a Kormányőrség, a Rendőrség, a Tűzoltóság, valamint a Büntetés-végrehajtás állománya számára, 1966-tól ez kiegészült a Munkásőrség, 1977-től a Vám- és Pénzügyőrség, 1984-től pedig a Polgári Fegyveres Őrség állományával. A Magyar Néphadsereg adományozásaira mindvégig jellemző volt, hogy szalagsáv nélkül történtek, a többi fegyveres erőnél, fegyveres és rendvédelmi szervnél viszont szövet szalagsávot is mellékeltek a szettekhez.


Egy első szériás Szocialista Munka Hőse

A Szocialista Munka Hőse elismerő címet 1953. október 24-én adományozták először, 11, a korszak társadalmi-gazdasági-politikai önértelmezését reprezentáló személy részére. Az “első körös” szettek – talán a rendszer puritán öndefiníciója miatt – viszonylag jellegtelenek, egy címer nélküli dobozan szimpla vörös szalagos, egyszerű vonalvezetésű jelvény foglal helyet; egy a témához nem értő külső szemlélő minden bizonnyal meg is lepődne, ha megtudná, hogy a korszak csúcselismerését tartja a kezében. Az első 11 megkülönböztető jegye, hogy a feltűzőtűt a szalagszövetre varrták a szalaghátlapon, nem éppen “bombabiztos” módon, emiatt jellemzően tű nélküliek az előkerülő darabok. Az alábbiakban egy ilyen szett:


Újabb Rákosi-címeres MNK Érdemrendje...

Meglepő gyakorisággal kerülnek elő a Rákosi-címeres pótlás/csere Magyar Népköztársaság Érdemrendje kitüntetések. Az aktuális darab egy pompás zománcos példány az 1960-as évekből, megfelelő szalaggal ellátva (alig egy hete hívtuk fel a figyelmet egy hasonló darabra). Mint szakmai szócikkünkben bemutattuk, ez a típus úgy a sérült/elveszett Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozat, illetve a magasabb fokozatok kisdíszítménye, mint az 1953-1956 között adományozott Magyar Népköztársaság Érdemrendje példányok pótlása/cseréje céljából készült. A példányt egyébként korrekt módon meghirdető eladó az árverés címében (“MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG ÉRDEMRENDJE 1953 kiv+”) kisebb szakmai hibát vétett, hiszen ez nem az 1953-as típus.

Képek forrása: http://vatera.hu


Átszalagozott Vörös Zászló Érdemrend...

Frissen került fel a Vaterára ez a Vörös Zászló Érdemrend. Egy szép 1957-es típusról van szó (a típusokról ebben a szócikkben írtunk részletesen); a koszorú és a zászló még 1954-es, a címert pedig – a hátlapi szegecselés egyértelmű jel – 1957 után cserélték. Egyetlen szépséghibája a darabnak a szalagja, amely utólagos csere. A Vörös Zászló Érdemrendet egészen 1975-ig mélyvörös színű, puha, az 1960-as évek végéig barna, utána pedig fémszínű fűzőszemmel ellátott szalaggal adományozták. A halványvörös, sprőd szalag 1975-től került rendszerbe ennél a kitüntetésnél, ám feltűzőtűvel. A szóban forgó szalagnál, amely egyébként az 1977-1981 közötti időszak jellegzeteségeit viseli magán, ennek nem látni nyomát.

Képek forrása: http://vatera.hu