Mács Zoltán: brigádvezető aranycsillaggal

Mács Zoltán, az Ózdi Kohászati Üzemek vasszerkezeti lakatos csoportvezetője hivatalosan 1983. június 4-ével részesült a Szocialista Munka Hőse kitüntető címben. Mács Zoltán elismerése – saját kimagasló munkateljesítménye mellett – a szocialistabrigád-mozgalmat a gazdaságszervezés egyik fókuszpontjába állító, 1972-től megvalósított kádári gazdaságpolitikának, pontosabban az annak alárendelt kitüntetési gyakorlatnak volt köszönhető.

Az 1968-as reformkísérlet, az új gazdasági mechanizmus 1972-es bukásával újra előtérbe kerültek a gazdaságszervezés kollektív formái, így az 1950-es években szovjet mintára hazánkban is meghonosított, ám az 1960-as évek közepétől háttérbe szorított szocialista brigádok rendszere. A fókuszváltás a kitüntetésrendszerben is tükröződött. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1972. évi 11. számú, 1972. június 3-ával közzétett törvényerejű rendelete például módosította a Munka Vörös Zászló Érdemrendjének adományozási feltételeit, mégpedig úgy, hogy az elismerést „vállalatok, intézmények és más szervek” mellett „szocialista brigádok, munkacsoportok” részére is adományozhatóvá tette. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1.047/1972. számú, 1972. december 27-ével közzétett határozata pedig ezt a kollektív adományozások teljes rendszerére kiterjesztette.

De látszott a hangsúlyeltolódás egyes elismerések konkrét adományozásaiban is. A Munka Vörös Zászló Érdemrendje mellett elsősorban a Szocialista Munka Hőse kitüntető címek odaítélésében tükröztették a döntéshozók a megváltozott prioritásokat. A magas elismerésben 1972-ben részesült öt személy közül négyen – Ragó Ferenc, a Csepeli Szerszámgépgyár szerszámedzője, Simkó István, az Ózdi Kohászati Üzemek Finomhengermű Gyáregység előhengerésze, Soltész István, a Borsodi Szénbányák Mákvölgyi Bányaüzeme alberttelepi aknájának vájára, valamint Végh Lajosné, a Pápai Textilgyár felvetőnője – „a Szocialista Brigádvezetők IV. Országos Tanácskozása alkalmából, a szocialistabrigád-mozgalomban kifejtett brigádvezetői tevékenységük elismeréséül” részesültek a kitüntető címben, mégpedig 1972. május 30-ával. (Az ötödik személy Kádár János volt, aki 60. születésnapja alkalmából részesült a kitüntető címben.)

Hasonló indokolás alapján ítélték oda a döntéshozók a Szocialista Munka Hőse kitüntető címet 1977-ben is. Makádi József szerelő-lakatos csoportvezető, a Ganz Mávag Víz- és Kompresszor Gyáregység „Rakéta” szocialistabrigád-vezetője, Nagy Károly csapatvezető vájár, a Recsk II. Légakna „Nógrádi Sándor” szocialistabrigád-vezetője, Tagliber Ferencné üvegipari munkás, az Üvegipari Művek Salgótarjáni Öblösüveggyár „Furák Teréz” szocialistabrigád-vezetője, valamint Végh Jánosné konzervipari szakmunkás, a Nagykőrösi Konzervgyár „Petőfi” szocialistabrigád-vezetője az 1977. április 16-17-én megtartott Szocialista Brigádvezetők V. Országos Tanácskozása alkalmából részesültek a kitüntető címben.

Öt évvel később, 1983. június 4-ével pedig „a szocialistabrigád-mozgalom fennállásának 25. évfordulója alkalmából, a szocialistabrigád-mozgalomban kifejtett eredményes munkájuk elismeréseként” ítélték oda a Szocialista Munka Hőse címeket Angyal Istvánnak, a Mátraaljai Szénbányák kotrógép-rakodómesterének, Benda Borbálának, a Kecskeméti Konzervgyár betanított munkásának, Frezik lstvánnénak, a dombóvári Alkotmány Tsz sertéstenyésztő szakmunkásának, Kiss Barnának, a 31. sz. Állami Építőipari Vállalat vasbetonszerelő brigádvezetőjének, valamint Mács Zoltánnak, az Ózdi Kohászait Üzemek vasszerkezeti lakatos csoportvezetőjének.

Érdemes ránézni egy-egy konkrét életútra is, annak érdekében, hogy értsük, milyen megfontolások motiválhatták a döntéshozókat a kitüntetettek kiválasztásában. Mács Zoltán 19XX-ben született, a csehszlovákiai Harmacon, a háború után, 18 éves korában jött át Magyarországra. Kazánkovácsnak tanult az Ózdi Kohászati Üzemeknél, és itt is helyezkedett el. 1959-ben szocialista munkabrigád címet nyert el a nehéz vasszerkezeti műhely általa vezetett öttagú karbantartó csapata, a hivatalosan a Petőfi névre hallgató, de mindenki által csak „Mács-brigádként” emlegetett kollektíva. A következő években sorra nyerték a különböző címeket, helyi és országos szinten is. 1969-ben már kilencszeres szocialista brigád voltak. 1970-ben aranykoszorús szocialista brigád lettek, illetve ugyanabban az évben a vállalat kiváló brigádja címet is ők nyerték el. Ekkor már 13 fő alkotta a „Mács-brigádot”. Mács Zoltán kimagasló munkateljesítményét 1971. április 29-ével a Munka Érdemrend bronz fokozatával honorálta az állam. A következő években számos Kiváló Dolgozó kitüntetést, 1980-ban az Ózdi Kohászati Üzemek Alkotói Nívódíjának II. fokozatát vehette kézhez a fáradhatatlan brigádvezető. A Szocialista Brigádvezetők VI. Országos Tanácskozására az Ózdi Kohászati Üzemek – harmadmagával – őt delegálta, itt érte a megtiszteltetés, hogy átvehette az akkori legmagasabb polgári elismerést, a Szocialista Munka Hőse címet. Nem sokkal a rendszerváltás előtt ment nyugdíjba, 2010-ben hunyt el.

Mács Zoltán falerisztikai anyaga szépen megmaradt, és hűen tükrözi életútját. A Szocialista Munka Hőse kitüntető cím jelvénye az 1982-es típusváltozat, 14 karátos aranyfémjellel, „H” minősítőjellel, „PV” névjellel, a kalapács-búzakalász ékítmény forrasztva lett a csillagra felerősítve, a tombak szalagszerkezet teli fémalap. A darab érdekessége, hogy a szalagszövet fordított állású (a trikolór fordított), ami vélhetően annak a következménye, hogy a varrás elengedhetett, a szövet leeshetett a fémalapról, és aztán fordítva lett visszavarrva (a házi varrásra utal a számos piroscérnás öltés a szalagszövet két oldalán). Ugyancsak az anyag része Mács Zoltán 1971-es bronz fokozatú Munka Érdemrendje, egy „A Vállalati Kiváló Brigádja” jelvény, valamint egy „Borsod A.-Z. Megye – A Közösségért” emlékjelvény. A papíranyagot a Szocialista Munka Hőse kitüntető cím 1983. május 27-i keltezésű adományozó okirata, az ünnepélyes parlamenti átadóra szóló meghívó, gratulációk, egy átadási és egy viselési protokollfénykép, valamint két korabeli újságcikk-kivágás alkotja.


Nagy Dezső r. alezredes: fémbe öntött életút

A személyi anyagok egyik szépsége az életút, amelyet kirajzolnak. Nagy Dezső r. alezredes 1945-től kicsit több, mint negyven éven át dolgozott a rendőrség állományában, kezdetben járőrként, később körzeti megbízottként, majd a minisztériumban, humánpolitikai területen. Kitüntetései – a r. tizedesként kapott 48-as Díszérmétől a 30 éves munkája után neki adományozott Vörös Csillag Érdemrendjén át a nyugállományba vonulására kapott arany fokozatú Haza Szolgálatáért Érdeméreméig – ezt az életutat követik végig.


Kiss Ferenc: szerénységgel az aranycsillagig

A hangsúlyozottan a puritanizmust hirdető, és ezt a visszafogott külső mellett a felhasznált anyagokban is érvényesíteni igyekvő szocialista rendszer is tett kivételt egyes kitüntetései kapcsán: a Szocialista Munka Hőse és a Magyar Népköztársaság Hőse kitüntető cím jelvénye is – igaz, előbbi csak 1965-től – aranyból készült. Az indokolás érthető: a rendszer így próbálta meg kifejezni e kitüntető címek – és az arra érdemesített személyek – magas társadalmi presztízsét, illetve természetesen az elismerés elnyeréséhez vezető teljesítmény kimagasló voltát. A Szocialista Munka Hőse kitüntető címben – az aranyjelvényével együtt – mindössze 41-en részesültek 1965 és 1988 között, egyikük volt a magas elismerést 1981. május 1-jével elnyerő, nyírteleki Kiss Ferenc. Az alábbiakban az ő anyagát – és ezen keresztül az életútját – mutatjuk be.

Kiss Ferenc 1929. december 14-én született, Nyíregyházán, szegényparaszti családba. Kilencen voltak testvérek, négy lány, öt fiú. Édesapjuk, az 1903-as születésű id. Kiss Ferenc a felszabadulás előtt cselédként dolgozott a Dessewffy család által tulajdonolt királyteleki grófi birtokon. Édesanyjuk, Cziránku Mária a háztartásban dolgozott. A nyírteleki elemi iskola elvégzését követően, 1942-től, napszámosként Kiss Ferencet is foglalkoztatták a birtokon. A család 1945 után 10 hold földet kapott, amelyet maga művelt meg, egészen az 1951-es téeszesítésig. Id. Kiss Ferenc utána, 1965-ös nyugdíjazásáig, a Nyírtelek-Gyulatanyai Állami Gazdaságnál állt alkalmazásban traktorosként. Kiss Ferenc 1945-ben tanulónak szegődött egy nyíregyházi cipész kisiparoshoz, 1948-ban viszont visszatért a családjához, és alkalmi munkákat vállalt. 1950-től a Nyíregyházi Áramszolgáltató Vállalatnál kezdett el dolgozni, ahol – egy a katonai szolgálata miatti megszakítással – egészen 1955-ig alkalmazásban állt. 1953-ban villanyszerelői szakvizsgát tett. 1955 őszén, áthelyezéssel, a Magyar Néphadsereg MN. 6060-as számú alakulatához (Elektrotechnikai Javító Üzem, Nyírtelek) került, mint villanyszerelő. A Magyar Néphadsereg polgári alkalmazottjaként egészen 1987-es nyugdíjazásáig a javító üzemnél dolgozott. A Szocialista Munka Hőse kitüntető címben 1981. május 1-jével részesült, nyolcadmagával, a hivatalos indokolás szerint „a szocialista munkaversenyben az V. ötéves terv időszakában elért eredményeik elismeréséül”. A Magyar Néphadsereg „kötelékéből” kizárólag ő kapta meg a magas elismerést. Kiss Ferenc a család visszaemlékezése szerint segítőkész, melegszívű ember volt, akire úgy a munkahelyén, mint otthon mindig számítani lehetett. „Jöhettek akár az éjszaka közepén, hogy Feri bácsi, baj van, szerelni kell, ő azonnal ugrott” – emlékeznek vissza a gyermekei. Szerénységét mutatja, hogy a családi anekdota szerint „egészen addig, amíg át nem vette Losonczitól, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy tényleg megkapta a magas kitüntetést.” Kiss Ferenc 1993-ban hunyt el, Nyírtelek temetőjében nyugszik.

A Szocialista Munka Hőse kitüntető címet 107 személy kapta meg 1953 és 1988 között, közülük Kádár János háromszor. 1953 és 1956 között a jelvény tombakból készült, Kádár 1962-ben fémjelzett ezüstöt kapott, 1965-től pedig fémjelzett aranyat adományoztak, összesen 41-et (a Kituntetesek.hu becslései szerint nagyjából félszáz aranyjelvény készülhetett). Kiss Ferenc szettjében a jelvény az 1972-es típus 1981-es változata, a csillagon szegecseléssel rögzített kalapács-búzakalász díszítménnyel, keretes szerkezetű, a trikolór sávban vékony vörös és zöld csíkozású szövettel borított szalaggal, a hátlapon rugós szerkezetű rögzítőtűvel. A csillagon három beütő (nemesfém-hitelesítő “H” hivataljegye, “PV” névjel, 1966. január 1-je utáni lófejes 14 karátos aranyfémjel) található. A jelvény fejsze alakú csattal ellátott, nem emeletes szerkezetű, műbőr borítású tokban foglal helyet, amely identikus a Magyar Népköztársaság Hősének dobozával. Különösen impresszív az adományozó okirat, amely az alacsonyabb elismerésekéhez képest nagyobb méretű. Szövegezése: „A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Kiss Ferencnek, a Magyar Néphadsereg elektrotechnikai javító üzeme villanyszerelő csoportvezetőjének a szocialista munkaversenyben az V. ötéves terv időszakában elért eredményei elismeréséül a Szocialista Munka Hőse kitüntetést és kitüntető címet adományozza.” Az anyag része az elnöki tanács 1981. április 22-i meghívója az április 30-i ünnepélyes kitüntetésátadásra, hat fénykép (egy a kitüntetésátadásról Losonczi Pállal, továbbá három munkahelyi és két viselési fotó), Kiss Ferenc 1972-ben írt önéletrajza, valamint korabeli, az elismeréssel kapcsolatban megjelent, Kiss Ferenc munkásságát méltató újságcikkek.


Tiszai Zoltán alezredes: Rákosi „keresztfia”

Hogy kerül egy zalai sváb fiú Olekszij Fedorov ukrán partizánvezér németek ellen harcoló legendás egységéhez? Miért tetteti orosznak magát magyar szállásadói, köztük leendő felesége előtt? Miért olyan titkos a BM-es karrierje? De ami a legizgalmasabb kérdés: hogy lesz valaki Rákosi Mátyás „keresztfia”? Tiszai Zoltán életútja – amelyet kitüntetésein és dokumentumain keresztül rekonstruálunk – betekintést enged a XX. századi magyar történelem fordulataiba.

Ilyen névvel nem lehet valaki a mozgalom tagja! A családi anekdota szerint ez az üzenet érkezett a moszkvai rádiótávírász-kiképzésen tartózkodó Tendl Zoltánhoz vélhetően valamikor 1944 derekán személyesen Rákosi Mátyástól. A későbbi magyar pártvezér állítólag még azt is kikötötte (javasolta), hogy az új, magyaros hangzású név ugyancsak „T” betűvel kezdődjék. Így lett Tiszai Zoltán a sváb Tendl családba 1921-ben, Zalalövőn született Zoltánból. A teljes névváltás, a hivatalos jogi aktus ellenére, egy ideig ugyanakkor még váratott magára, Zoltán még az 1940-es évek végén is Tendl-Tiszai vezetéknéven szerepelt egyes hivatalos dokumentumokon. És bár Rákosi Mátyással soha nem találkozott, a családi legendáriumba beégette magát, hogy bizonyos értelemben ő Magyarországa egykori teljhatalmú urának „keresztfia”.

Tendlék mindössze egy generáció óta éltek Magyarországon Zoltán születésekor; a felmenők Grazból érkeztek valamikor az 1880-as vagy 1890-es években. Zoltán édesapja, az első világháborúban komoly harctéri sérülést szerző Tendl Károly a mai szlovén határon található Szentgyörgyvölgyön alapított téglagyárat, édesanyja, Unger Anna pedig bábaasszony volt. A család törekvő volt, a téglagyár, bár nem volt nagy, de az édesapa szorgalmának, ügyességének és megbízhatóságának köszönhetően prosperált, az édesanya pedig egyfajta helyi hírességgé nőtte ki magát. Zoltán hentes-mészárosnak tanult – a családi anekdota szerint nem volt éppen a legtehetségesebb ebben –, majd egy zalai vendéglőben kezdett el dolgozni, pincérként. A családi visszaemlékezések szerint még évtizedekkel később is mindig nagyon pontosan meg tudta mondani, hogy mi az, amit egy vendéglőben, étteremben enni szabad, mert biztosan friss, és mi az, amit nem.

Zoltán 1942-ben, 21 évesen vonult be tényleges katonai szolgálatra, mégpedig a soproni 7. könnyű hadosztály 34/II. zászlóaljához. A keleti hadszíntérre 1943. július elején került ki, vonatbiztosító alakulathoz. Alig fél évvel később azonban – a család szavaival élve – „átlógott az oroszokhoz”. A visszaemlékezések szerint „felismerte a helyzetet, hogy a háború elveszett, és nem akart meghalni”, lépésének nem volt semmilyen ideológiai háttere. Zoltán rövidesen a híres ukrán partizánvezér, Olekszij Fedorov egységéhez került, innen küldték Moszkvába, rádiótávírász-kiképzésre. 1945 januárjától a szovjet reguláris erők kötelékében szolgált, a II. ukrán front egyik felderítő alakulatánál. Nemsokára már Magyarországon tartózkodott, egy orosz tisztet kísért, a család azt is fel tudta idézni, hogy egy ideig a debreceni Arany Bika szállóban lakott, szobaszomszédja pedig Gerő Ernő volt. Innen került, a háború végeztével, Újpestre, ahol egy magyar család adott neki otthont. Itt már egy orosz mérnök kísérője volt, ráadásul „titkos küldetésben”, ezért hónapokig el kellett titkolnia, hogy magyar, így oroszul beszélt, és Gyimának hívatta magát. Ám a „dekonspiráció” elkerülhetetlen volt, mivel beleszeretett a háziak lányába, későbbi feleségébe, Marikába, így egy idő után felfedte magát.

Tiszai Zoltán karrierje 1945 után gyors felfutásnak indult. Még 1944-ben párttag lett, 1945 nyarától pedig a Magyar Kommunista Párt országos központjában dolgozott, egészen az 1947-es választásokig. 1947-ben a Belügyminisztérium állományába került, egészen pontosan a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályához (ÁVO), mégpedig – mint képzett rádiótávírász – operatív technikai területre. Müller Rolf kutatásai szerint sokáig a Hírosztály egyik alosztályvezetője volt, majd a II/10-j alosztálynál dolgozott. Az 1956-os forradalom sem akasztotta meg a pályafutását, 1957-ben viszonylag gyorsan igazolták, ezt követően az alosztály csoportvezetője lett. 1959 májusától a II/16. (rádióelhárító) osztály kötelekének volt a tagja, majd a III/V-7. (terv- és pénzügyek, anyaggazdálkodás) osztályon dolgozott alosztályvezetőként. A forradalom idején százados volt, később őrnaggyá nevezték ki, nyugállományba pedig – 1969-es infarktusát követően – alezredesként került. 1975-től a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kerületi bizottságának volt a társadalmi munkatársa.

A családi visszaemlékezések jól illusztrálják, hogy milyen szintű titkolózás jellemezte a korszakot. „Ha az iskolában megkérdezték, mi apu foglalkozása, annyit mondhattam, hogy BM-dolgozó, és tényleg nem tudtam többet” – mondja a lánya, aki az 1950-es évekből annyira emlékszik csak édesapja kapcsán, hogy „korán ment, későn jött, és gyakran volt gondterhelt.” Illetve amit még tudtak, legalábbis a gyerekek (Tiszainak egy fia és egy lánya született, előbbi 1947-ben, utóbbi 1949-ben), hogy „ellenőrzésekre megy, szerte az országban.” Ebből az időszakból két, az akkori rendszer működése szempontjából érdekes – személyes – momentumot is fel tud a család idézni. Egyrészt 1947-es esküvőjét követően Tiszai pártfegyelmit kapott, mivel templomban is megtartották, ráadásul egyenruhában jelent meg, másrészt amikor édesapját kulákká nyilvánították, és megkezdték a kitelepítését, azonnal intézkedett Budapesten, és visszahozatta.

Viszonylag sok tudható arról, hogy mit csinált Tiszai Zoltán az 1956-os forradalom idején. Egészen október 30-ig a szolgálati helyén maradt, oda minden nap bejárt, utána viszont – vélhetően a Köztársaság téri eseményekkel összefüggésben – „illegalitásba vonult”. Nyolc napig bújtatta lakásában Kern (Korn?) Andor, mégpedig abban a Visegrádi utcai házban, ahol saját otthonuk is volt. Munkahelyére november 10-én tért vissza, és megkezdte csoportja „vidéki és pesti objektumainak szakmai beindítását”. Izgalmas adalék, hogy Tiszai felesége minden olyan egyenruházati cikket, kitüntetést, dokumentumot elégetett, megsemmisített, amely alapján Tiszai államvédelmi háttere azonosítható lett volna, anyagát emiatt jókora „lyukak” jellemzik, illetve jó pár tétel későbbi pótlás. Hogy ebből a szempontból (sem) ment minden gördülékenyen a forradalom utáni időszakban, kiválóan illusztrálja, hogy igazolóanyagában többször is szerepel Tiszai panasza, miszerint nem pótolták a megsemmisített kitüntetéseit. Később elégedetlenségének adott hangot azzal kapcsolatban is, hogy a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet nem kapta meg, holott 1956 októberében „utolsó volt, mikor el kellett hagyni az épületet”.

Tiszai Zoltán 1986-ban hunyt el, a Farkasréti temetőben temették el, katonai tiszteletadással.

Tiszai Zoltán anyaga két nagy részre osztható: a kitüntetésanyagra, ideértve az adományozókat, igazolványokat, valamint a dokumentumanyagra.

A kitüntetésanyag legkorábbi tétele egy Magyar Szabadság Érdemrend bronz fokozat-adományozó, amelyen még a Tendl-Tiszai Zoltán név szerepel. A Magyar Szabadság Érdemrendet az 1946. évi VIII. törvénycikk alapította, két – ezüst és bronz – fokozattal, 1946. május 10-ével, „a független és demokratikus Magyarország megszületéséért és megerősítéséért, valamint általában a szabadságért és a demokráciáért folytatott küzdelemben kimagasló polgári vagy katonai érdemeket szerzett szabadságharcosok megjutalmazására”. Érdekesség, hogy az alapításról szóló törvényjavaslatot 1946. május 9-én (csütörtökön) fogadta el az Országgyűlés, az első adományozásokra (összesen 319-re, ebből 97 posztumusz) pedig május 11-én (szombaton) már sor is került. A kitüntetés formáját a Magyar Köztársaság Minisztertanácsának 1947. március 5-i ülésén megváltoztatták, így Tiszai, aki 1947. március 10-ével részesült az elismerésben, már a második típust kapta. Érdekesség, hogy az anyagban lévő kitüntetés és szalagsávja viszont már az 1957-es – harmadik – típus. Az elismerést ugyanis a Népköztársaság Elnöki Tanácsának (NET) 1957. évi 61. számú törvényerejű rendelete megújította, az „1956. évi ellenforradalom leverésében érdemeket szerzett állampolgárok kitüntetésére”. A régi-új kitüntetés előlapja identikus az 1947-esével, a hátlapon viszont az 1957-es (Kádár-) címer látható. Hogy Tiszai anyagában miért az 1957-es típus található, ennek oka nem teljesen világos, de nem lehetetlen, hogy az eredeti kitüntetés, habár nem volt az 1949 utáni politikai berendezkedéshez szorosan kapcsolható, Tiszai felesége 1956-os „megsemmisítő akciójának” esett áldozatul, így a kitüntetést emiatt hivatalosan pótolták. Erre utal, hogy a tárgycsoportnak a része egy 1959. december 14-i keltezésű, Ruda Ilona, a NET kitüntetésosztályának akkori vezetője által aláírt igazolás is, amely igazolja, hogy Tiszai valóban részesült az elismerésben.

A kitüntetésanyag következő darabja Tiszai Zoltán Szocialista Hazáért Érdemrendje. A Kádár-korszak emblematikus elismerésének számító „Szochazát” a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1966. évi 29. számú törvényerejű rendelete alapította, 1966. december 18-ával, „a felszabadulás előtt a forradalmi mozgalomban hazánk szocialista társadalmi rendjének megteremtése érdekében kifejtett és elismert kimagasló tevékenység kitüntetésére”. A szűk 10 ezerszer adományozott kitüntetés több előjoggal is járt, így a kitüntetett nyugdíját legalább havi 1600 forintban kellett megállapítani, a közalkalmazottakat megillető vasúti utazási kedvezmény járt neki, emellett továbbtanuló gyermeke az oktatási intézményekben való felvételnél kedvezményt élvezett. Tiszai 1967. április 15-ével részesült az elismerésben. A tárgyegyüttes része egy 1977. március 4-i keltezéssel kitöltött kérdőív is, amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kerületi bizottsága küldött meg Tiszai Zoltánnak, azzal a céllal, hogy felmérje életkörülményeit. A kérdőív minden bizonnyal nem helyi kezdeményezés, hanem egy nagyobb, akár országos, a Szocialista Hazáért Érdemrend adományozásának 10. évfordulója apropójából elvégzett felmérés része lehetett.

Két szempontból is rendkívül izgalmas tétel Tiszai Zoltán első „Kiváló Szolgálatért” Érdemérem-adományozója. Egyrészt mert egy az államvédelem tagjai számára adományozott speciális változatról van szó, amelyen a megszokott „érdemes és eredményes munkássága elismeréséül” helyett „az államvédelem érdekében kifejtett eredményes munkájáért” méltató szöveg szerepel. Másrészt mert egy a már említett okokból, 1958. május 28-ával kiadott hivatalos másolat, amelyen ugyanakkor még az 1949-es címer szerepel (miközben a szárazbélyegzőn az 1957-es címer látható), bő egy évvel a megszüntetése után. Az adományozó mellé járó kisalakú igazolvány is a régi, „Rákosi-címeres” változat. További érdekesség, hogy a kitüntetés is 1957 előtti (a jelvényen az 1949-es címer látható, a szalagsávon nincs miniatűr, és a doboz is az eredeti, 1954-1956 között használt változat), igaz, az sajnos már nem kideríthető, hogy a szett esetleg megúszta a megsemmisítést, és így az eredeti, 1955-ös adományozás, vagy szintén 1957 utáni pótlás. Érdekesség az is, hogy az adományozón rendfokozat nem szerepel. Az 1955-ös adományozást egyébként „hozta” anno a Magyar Közlöny, mégpedig az 1955/9. száma, 1955. január 27-ével, „az országos partizántalálkozó alkalmából, a partizán- és az ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységük elismeréséül” indokolással.

A „Kiváló Szolgálatért” Érdemérmet Tiszai másodszor, 1962. július 20-ával is megkapta, az érdem utáni első után ezúttal a szolgálati évei után (1964-ig a Szolgálati Érdemérmet 10, a „Kiváló Szolgálatért” Érdemérmet 15 év szolgálati év után is adományozták). Ezen már r., azaz rendőr őrnagyként szerepel. A Szolgálati Érdemérmet 1960. február 25-ével kapta meg (ezen is r. őrnagyként szerepel), ami némi csúszást jelent, figyelembe véve, hogy a szolgálati jogviszonya 1947-tel kezdődött. Ennek okáról nem áll rendelkezésre információ. A megszokottak szerint 1970. április 4-ével – 116 ezer további adományozott mellett – ő is megkapta a Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet, illetve – röviddel nyugállományba kerülése előtt – a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát. A 20 éves Szolgálati Érdemérmet 1967. július 10-ével vehette át. Az anyag további érdekessége a szovjet Harci Érdemekért Érdemérem kitüntetés, amelyet – a szovjet igazolvány tanúsága szerint – 1970. május 11-ével vehetett át (a magyar viselési engedély 1970. július 27-i keltezésű). A Magyar Közlöny (1970/66. száma, 1970. augusztus 5-ével) ezt a kitüntetést is szerepeltette, „a Nagy Honvédő Háborúban szerzett érdemeik elismeréséül” indokolással. Végezetül a falerisztikai anyag érdekessége még az MPBSZ feliratú jelvény is, amelyet az 1945. május 23-a és 1948. február 29-e között működő Magyar Partizánok Bajtársi Szövetsége bocsátott ki tagjai számára, illetve a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1.103/1954. számú határozatával, 1954. december 5-ével, „Magyarország felszabadulásának 10. évfordulója alkalmából” alapított Magyar Partizán Emlékérem 464-es sorszámú miniatűr jelvénye is. Sajnos a nagyméretű jelvény, miként az adományozó nem kerültek elő, ezeket vélhetően szintén Tiszai felesége semmisítette meg 1956 októberében.

Ami a dokumentumanyagot illeti, különösen izgalmasak az igazolódokumentumok, így az 1956. december 14-i igazoló határozat, amelyet Mező Imréné, Mező Imre özvegye írt alá, vagy az igazolással kapcsolatos különféle anyagokat (önéletrajz, tanúvallomások, feljegyzések) tartalmazó, a Belügyminisztérium 1/14-es pártalapszervezete által összeállított mappa. Hogy Tiszai 1970-es nyugdíjazása után is részt vett a közéletben, azt szépen demonstrálja például a bírósági népi ülnöknek való megválasztásáról szóló 1973-as igazoló, vagy éppen az 1975-ös iratanyag a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kerületi bizottságához való társadalmi munkatársi csatlakozásáról. Tiszai Zoltán anyagának záródokumentumai a XIII. kerületi első titkár 1986. május 6-i részvétnyilvánító levele az özvegynek, a pb-titkár levelezése a temetésről a Fővárosi Tanács Közmű- és Szolgáltató Osztályával, valamint a Fővárosi Temetkezési Intézettel, továbbá a Budapesti Rendőr-főkapitányság elismervénye az elhunyt önvédelmi lőfegyverének átvételéről. Utóbbi dokumentum érdekessége, hogy tanúsága szerint a 6,35 mm űrméretű, Cz Brno Duo típusú csehszlovák pisztolyt, tartási engedély hiányában, először találtként regisztrálta a rendőrség, ám ezt utólag korrigálta a hatóság, mivel a jelek szerint az engedély meglett, és a család leadta.

Egyik anyaghoz sem tartozik, de – az özvegy jóvoltából – nagyon szépen megmaradt az 1986-os temetésről két koszorúszalag is, az egyiken „Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma”, a másikon „Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége” felirat szerepel. Utóbbi szervezetnek Tiszai tagja volt, amit az anyagban ugyancsak megtalálható tagsági igazolvány is bizonyít.


Dr. Ágoston Ottó: a Vas megyei agrárközgazdász

Egy-egy kevésbé ismert személy életútja, illetve az életútját szegélyező kitüntetései is lehetnek relevánsak falerisztikai szempontból. Általános mintázatok ismerhetők meg ugyanis általuk: a kitüntetések hierarchiája, az adományozási gyakorlat, vagy éppen az egyes társadalmi-gazdasági területek jellemző falerisztikája. Dr. Ágoston Ottó agrárközgazdász az 1970-es, 1980-as években meghatározó szereplő volt Vas megye mezőgazdaság-irányításában, falerisztikai anyaga szépen tükrözi társadalmi-gazdasági-politikai pozícióját.

Az 1930-as születésű dr. Ágoston Ottó szombathelyi kispolgári családból származott. A szerény körülmények, a szülők társadalmi érzékenysége magától értetődően állították őt az 1948 után felálló új társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedés mellé. 1951 őszétől a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen tanult – a tanuláshoz való hozzáállását, törekvő karakterét mutatja a felsőoktatási intézmény „Viruló Föld” című lapjának 1954. június 4-i számában publikált cikke, amely szerint „egyetlen feladat, ami most előttünk áll, a tanulás, a tanulás ütemének fokozása, a kollektív munka kiszélesítése” –, amelyet 1955-ben végzett el. A büki gépállomásra került, üzemgazdász-agronómusként, és főként tervezési-tervellenőrzési feladatokat látott el. Belépett a pártba, a MEDOSZ-ba (Mezőgazdasági, Erdészeti, Élelmiszeripari és Vízügyi Dolgozók Szakszervezete), 1957 után pedig a KISZ-be, amelynek megyei bizottsági tagja volt. 1962-ben váltott, és pártvonalon helyezkedett el, mégpedig a szombathelyi járási párt-végrehajtó bizottság tagjaként folytatta munkáját. 1965-től a járási pártbizottság titkára volt. 1967-ben írta doktori disszertációját „A gazdálkodás helyzetének elemzése és javításának lehetőségei a szombathelyi járás határszéli termelőszövetkezeteiben” címmel. 1968-tól a mezőgazdasági osztály, később a gazdaságpolitikai osztály vezetője volt. Tervezéssel, tervellenőrzéssel, termelési hatékonysággal foglalkozott, és ebbéli minőségében az 1970-es években számos megyei, illetve országos párt-, illetve szakmai értekezleten, konferencián lépett fel, adott elő. 1980-ban átigazolt a megyei tanácshoz, ahol a pénzügyi osztály vezetője lett, és változatlanul tervezéssel, költségvetési ellenőrzéssel, zárszámadással foglalkozott.  A rendszerváltás után, 60 évesen még próbálkozott egy új karrierrel, a vasvári Thermal Hotel-beruházásra létrehozott Thervár Kft.-t ügyvezette, ám a cég 2001-ben felszámolásba került. A társadalmi ideáiból sosem engedő dr. Ágoston Ottó 2009-ben hunyt el.

Dr. Ágoston Ottó falerisztikai anyaga szépen tükrözi társadalmi-gazdasági-politikai pozícióját. Három „kormánykitüntetése” közül az elsőt, a Szocialista Munkáért Érdemérmet 1963. október 25-ével kapta, a Magyar Közlönyben megtalálható indokolás szerint „a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 46. évfordulója alkalmából, eredményes munkája elismeréséül”. A Szocialista Munkáért Érdemérmet az 1953. évi V. törvény alapította, a polgári személyek számára adományozható sor (Magyar Népköztársaság Érdemrendje, Munka Vörös Zászló Érdemrendje, Munka Érdemrend, „Szocialista Munkáért” Érdemérem, Munka Érdemérem) negyedik tagjaként. Rövid pályafutása során (a Népköztársaság Elnöki Tanácsának – NET – 1963. évi 35. sz. törvényerejű rendelete szüntette meg) a kitüntetés kétszer is változott, egyszer, a NET 1954. évi 4. sz. határozatával, alapjaiban módosult a kinézete, másodjára pedig az 1957-es címercsere hozott minimális módosulást. Az alapvetően „munkakitüntetés” jellegű elismerés a maga idejében számottevő társadalmi presztízzsel bírt, az összesen majdnem 16 ezer adományozás ellenére.

Dr. Ágoston Ottó második komoly kitüntetése a Munka Érdemrend bronz fokozata, amelyet 1965. július 28-ával adományoztak neki, „az 1965. évi dunai és nyugat-dunántúli árvízvédekezésben tanúsított kiemelkedő helytállása és példamutató magatartása elismeréséül”. Pontos szerepe az 1965-ös árvízi védekezésben nem ismert, az viszont tudható, hogy ebből az apropóból a Munka Érdemrend ezüst fokozatát több mint 75-en, a bronz fokozatot pedig több mint 130-an kapták meg. Legkomolyabb kitüntetése pedig a Munka Érdemrend arany fokozata, amelyben 1975. november 7-ével részesült, „a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 58. évfordulója alkalmából, eredményes munkája elismeréséül”. Az elismerést Losonczi Pál adta át, a parlament kupolacsarnokában. A Munka Érdemrend elődjét, a Magyar Munka Érdemrend és Érdemérmet az Országgyűlés alapította, 1948. február 25-ével, a „hároméves terv megvalósítása érdekében a mezőgazdaságban, iparban, közlekedésben, kulturális és szociális építőmunkában kiváló érdemeket szerzett magyar állampolgárok kitüntetésére”. Az érdemrendnek három – arany, ezüst és bronz –, az érdeméremnek egy fokozata volt. A kitüntetés formáját a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1950 szeptemberében megváltoztatta, majd 1953 tavaszán, immáron Munka Érdemrend néven, az elismerést egyfokozatúvá alakította. 1964-ben újra hozzányúltak a kitüntetéshez, amely ismét háromfokozatú lett. A Munka Érdemrend arany fokozatából több mint 20 ezer, az ezüstből több mint 44 ezer, a bronzból pedig több mint 51 ezer adományozás történt.

A falerisztikai anyag három további tagja egy 1965 júliusában adományozott Árvízvédelemért Érem, valamint egy 1985. április 4-ével és egy 1986. március 27-ével adományozott „Kiváló Munkáért” kitüntető jelvény. Az Árvízvédelemért Érmet az 1019/1965. számú kormányhatározat alapította, 1965. június 20-ával, „az árvízi védekezésben kiemelkedő munkát végző dolgozók kitüntetésére”. Az elismerést az Országos Víz­ügyi Főigazgatóság adományozta. A „Kiváló Munkáért” kitüntető jelvényt pedig a Minisztertanács 1006/1977. számú határozata alapította, 1977. február 17-ével, „átlagon felüli teljesítmény jutalmazására”. Érdekessége, hogy bár a Minisztertanács alapította, ám adományozása decentralizált volt, 25 országos hatáskörű szerv vezetője ítélhette oda az alapításakor 3.000 ft pénzjutalommal járó elismerést. A kitüntetésnél mód volt az ágazati sajátosságok érvényesítésére, ezt a szalagra feltűzött emblémával valósították meg. A „Kiváló Munkáért” kitüntető jelvénynek, az óriási adományozási volumen miatt, nem alakult ki társadalmi presztízse. 1989. szeptember 12-ével dr. Ágoston Ottó még egy (Vas Megyei) Tanácsi Munkáért Emlékérem kitüntető jelvény bronz fokozatban is részesült; mint az életrajzánál írtuk, 1980-tól dolgozott a Vas megyei tanácsnál. Az emlékérmet a Vas megyei tanács 1970-ben alapította, „a tanácsoknál hosszabb ideje dolgozók munkájának fokozottabb erkölcsi és anyagi elismerése érdekében”. Az első adományozásra 1970. augusztus 20-ával került sor. Végezetül az anyaghoz tartozik dr. Ágoston Ottó dicsérő oklevele is, amelyet 1989. november 21-ével, nyugdíjazása alkalmából kapott meg.


Gáti Ödön: egy fordulatos életút

Gáti Ödönnek fordulatos élete volt. 25 évesen megjárta a spanyol polgárháborút, 30 évesen részt vett a buchenwaldi koncentrációs táborban kirobbant lázadásban, 45 évesen pedig a rádiót és hite szerint a szocializmust védte. Volt ő partizán, munkásőr, székházgondnok és osztályvezető, egyszóval: Gáti Ödön élete maga a XX. századi magyar történelem. Hagyatékán – kitüntetésein, adományozóin, emlékérmein – keresztül bepillantást nyerhetünk ebbe az életbe.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy két későbbi Nobel-díjas életét is megmentették. Gáti Ödön e kevesek közé tartozik. A lázadás 1945. április 11-én tört ki, miután a buchenwaldi koncentrációs tábor őrei a hírhedt Appelplatzra (gyülekezőtérre) parancsolták a szűk 20 ezer felnőtt mellett a lágerben fogva tartott mintegy 800 tizenéves fiút, azzal a céllal, hogy egy másik táborba „szállítsák át” őket. A főleg politikai foglyokból álló szervezett ellenállás úgy döntött, felveszi a harcot. A lázadás mindössze néhány óráig tartott, mivel Buchenwaldot még aznap elérték az amerikai csapatok. A 800 fiú „elszállítását” viszont sikerült megakadályozni. Köztük Kertész Imréét és Elie Wieselét. A lázadás során használt fegyverek tárolásáért – annak a 6. számú barakknak a parancsnokaként, amelynek a padlója alatt a fegyvereket rejtegették – Gáti Ödön felelt. Egyes beszámolók szerint emellett Gáti az egyike volt azoknak, akik a lázadás kirobbantását, a fiúk ki nem adását eldöntötték. Gátit így jellemezte a buchenwaldi lázadásról szemtanúk beszámolói alapján az 1958. október 22-i számában megemlékező Ország Világ képes magazin: „Gáti Ödön egyike volt a legleleményesebb, legkörültekintőbb barakkparancsnokoknak. Ezért szemelte ki a földalatti táborbizottság egy fontos és nehéz feladat megoldására.”

A későbbi leleményes barakkparancsnok 1913. augusztus 14-én született, Sátoraljaújhelyen, zsidó kispolgári családba, Groszman Ödönként. Apja Groszman Adolf cipészmester volt, anyját Roszt Szabinának hívták. Az 1930-as évek elejétől sütőipari munkásként dolgozott, tagja volt az Élelmezésipari Munkások Országos Szövetségének. A munkásmozgalomhoz 1936-ban csatlakozott, párttagságának kezdete pedig 1938-ra datálható. Életrajza szerint 1937-ben csatlakozott a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcoló Nemzetközi Brigádokhoz, azon belül is a XIII. („Dombrowski”) Nemzetközi Brigádhoz, annak – Szalvai Mihály későbbi vezérőrnagy által vezetett – magyar zászlóaljához. A Honvédelmi Minisztérium 1947. november 8-i keltezésű, 24.006 számú, a „Spanyolországi Nemzetközi Brigádban viselt rendfokozatokat a honvédség nemtényleges állományában” elismerő rendeletéből kiderül, hogy rendfokozata őrmester volt. Sok „spanyolos” társához hasonlóan a nemzeti oldal győzelme után Franciaországba menekült, ahol internálták, ám ő visszaszökött Magyarországra. 1942-ben a Honvéd Vezérkar Főnökének különbírósága, hűtlenség vádjával, hét év börtönbüntetésre ítélte. 1944-ben, büntetőszázadban, a frontra került, ám innen is megszökött. Újra elfogták, így került először Dachauba, majd a már említett Buchenwaldba.

1945 után, meggyőződéses kommunistaként, számos poszton megfordult. 1945-ben a földművelésügyi miniszter az „a tejipari szakmát érintően szervezett egyeztető bizottság” póttagjának delegálta, tagja lett az Élelmezési Munkások Szakszervezete Központi Vezetőségének, de egyes források szerint ő volt a gondnoka a Magyar Dolgozók Pártja székházának. Állítólag részt vett az államosítások lebonyolításában is, de erre nézve a Kituntetesek.hu nem talált megbízható forrást. 1949 után üdülővezető, majd az Országos Sporthivatal gazdasági osztályvezetője volt. 1956 októberében részt vett a rádió védelmében. 1957-től egészen a haláláig a rádiónál dolgozott, az üzemgazdasági osztály vezetőjeként. Alapításakor, 1957-ben belépett a Munkásőrségbe, annak VIII. kerületi szervezetébe. 1957 júniusától a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete (később: Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága) első elnökhelyettese, majd főtitkára volt. Ebben a minőségében számos nemzetközi eseményen képviselte Magyarországot. Részt vett a Magyar Partizán Szövetség munkájában is, az országos bizottság tagja volt. 1978. április 4-én hunyt el. A Farkasréti temetőben ravatalozták fel, végső nyughelye viszont a Kozma utcai zsidó temetőben található.

Gáti Ödön hagyatéka négy nagy kategóriába sorolható, amelyek életútjának négy nagy területét fedik le. Az első kategóriába a „spanyolos”, a másodikba a második világháborús kitüntetései és emlékérmei tartoznak, a harmadikba a magyarországi szocialista rendszer megteremtéséért és megmaradásáért folytatott küzdelmével, a negyedikbe pedig a munkájával, professzionális szakmai tevékenységével kapcsolatos tételek sorolhatók.

A „spanyolos” anyag

A „spanyolos” tárgyegyüttes kétségtelenül legerősebb darabja Gátinak – a kitüntetésből, annak szalagsávjából, tokjából, valamint a hozzátartozó adományozóból és igazolványból álló – Zalka Máté Emlékérem-szettje. A Zalka Máté Emlékérmet – a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének javaslatára – a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1.106/1956. számú határozata alapította, 1956. október 20-ával, „a Spanyol Nemzetközi Brigádok megalakulása 20. évfordulója alkalmából.” A kifejezetten a „spanyolosoknak”, tehát a spanyol polgárháború magyar résztvevőinek szánt, a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség Partizán Tagozatának előterjesztése alapján odaítélt emlékérmet összesen 174-en vehették át a forradalom előestéjén, 1956. október 20-án, a parlament kupolacsarnokában megtartott ceremónián. A spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán mintegy 1200 magyar vett részt, közülük nagyjából 600-an estek el, 1945-öt pedig már csak mindössze 250-en élték meg. Számos „spanyolos” került 1945 után magas pozícióba, köztük Gerő Ernő, Münnich Ferenc, vagy éppen az 1949-es koncepciós perekben halálra ítélt és kivégzett Rajk László. Érdekesség, hogy a 20 éves évfordulót a hatalom erődemonstrációra szerette volna felhasználni, ám a forradalom keresztülhúzta az elképzeléseket, így az október 25-én a Sportcsarnokban (ma: Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok), nemzetközi delegációk részvétele mellett megtartani tervezett nagygyűlésre már nem került sor. Talán a Rákosi-korszak és egyes „spanyolosok” szoros kapcsolata az oka, hogy – szemben a tanácsköztársaságot méltató, arra emlékező kitüntetésekkel, emlékérmekkel, stb. – a Zalka Máté Emlékéremnek nem alakult ki kultusza a Kádár-korszakban, a hivatalos viselési sorrendre nem került fel, és a ceremoniális eseményeken sem igazán lehetett viselve látni.

A „spanyolos” anyag másik meghatározó darabja Gáti Ödön Dombrowski Emlékérme. Az 1863-as lengyel felkelésben, illetve az 1871-es párizsi kommünben meghatározó szerepet játszó Jarosław Dąbrowski lengyel tábornok után elnevezett emlékjelvényt a már említett XIII. Nemzetközi Brigád egykori önkéntesei kapták, a Zalka Máté Emlékéremhez hasonlóan ugyancsak a 20-ik évfordulóra, a megemlékezések lebonyolítására létrejött lengyel emlékbizottságtól. A „Por Vuestra Libertad y la Nuestra” (a ti és a mi szabadságunkért) spanyol nyelvű felirattal ellátott jelvény a lengyel állami pénzverdében készült, és egy kis méretű, viszonylag jellegtelen kinézetű dobozban került adományozásra. Hogy pontosan hányan kapták, arról a Kituntetesek.hu-nak nincs információja, ami viszont tudható, hogy a XIII. Nemzetközi Brigádban mintegy 5 ezer lengyel harcolt 1936 és 1939 között. Szorosan kapcsolódik a Dombrowski Emlékéremhez az ugyancsak lengyel „Medal Za Waszą Wolność i Naszą” (a ti és a mi szabadságunkért érem). A kitüntetést a Lengyel Népköztársaság Államtanácsa alapította 1956. október 18-ával, a Zalka Máté Emlékéremhez és a Dombrowski Emlékéremhez hasonlóan szintén a 20-ik évfordulóra. Az elismerésben elsősorban a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcoló lengyeleket részesítették, de – mint Gáti példája is mutatja – megkapták nem lengyel állampolgárok is. A kitüntetés Karol Świerczewski lengyel tábornokot ábrázolja, aki – Walter tábornok néven – a XIV. Nemzetközi Brigádot parancsnokolta 1936-1937-ben, majd később, már a második világháború alatt, illetve közvetlenül utána, a szovjetek védnöksége alatt meghatározó szerepet játszott a lengyelországi kommunista mozgalom és párt megszervezésében, katonai erejének kiépítésében, majd a hatalomátvételben. Érdekesség, hogy Gátinak a kitüntetést csak 1968. január 29-ével adományozták, tehát bő 11 évvel az alapítása után (a magyar viselési engedélyen a dátum vélhetően elírás, és az igazolványt 1968. február 4-ével állították ki).

A „háborús” anyag

A második kategória legmeghatározóbb darabja Gáti Ödön Magyar Szabadság Érdemrendje. A kitüntetést – minként az az adományozó szövegében olvasható – Gátinak a „magyar szabadság fegyveres kivívásában szerzett érdemei elismeréséül” adományozták, 1947. március 20-ával. A szett egyik érdekessége, hogy elírták Gáti nevét, aki az adományozón Gárdi Ödönként szerepel. Másik érdekessége, hogy míg az adományozó egy bronz fokozaté, maga a kitüntetés ezüst fokozat. Az ellentmondást az 1947. december 31-én elfogadott, 1948. január 16-án kihirdetett, 15/719/1947. számú miniszterelnöki rendelet oldja fel, amelynek értelmében „a Spanyolországi Nemzetközi Brigádok volt magyar önkéntesei közül a demokratikus eszmék szolgálatában és a magyar szabadság kivívása körül szerzett kiváló érdemeik elismeréséül … Gáti Ödön magántisztviselő … részére a korábban adományozott Magyar Szabadság Érdemrend bronz fokozata az Érdemrend ezüst fokozatával felcseréltessék”. A Magyar Szabadság Érdemrendet az 1946. évi VIII. törvénycikk alapította, két – ezüst és bronz – fokozattal, 1946. május 10-ével, „a független és demokratikus Magyarország megszületéséért és megerősítéséért, valamint általában a szabadságért és a demokráciáért folytatott küzdelemben kimagasló polgári vagy katonai érdemeket szerzett szabadságharcosok megjutalmazására”. A kifejezetten magas elismerésnek számító, az első időszakban ténylegesen az ellenállási mozgalomban résztvevők számára – gyakran posztumusz – adományozott kitüntetés formáját a Magyar Köztársaság Minisztertanácsának 1947. március 5-i ülésén megváltoztatták; Gáti anyagában már az új típus látható.

Ugyancsak a második világháború alatt folytatott tevékenységéért kapta meg a „Medaille für Kämpfer gegen den Faschismus” (a fasizmus ellen harcolók érdemérme) elismerést. A kitüntetést a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) Minisztertanácsa alapította 1958. február 22-ével, és a német nemzetiszocializmus elleni küzdelem résztvevőit – ellenállók, politikai okokból fogvatartottak, emigránsok, stb. – honorálták vele. Az érdemérem előlapja Ernst Thälmann kommunista és Rudolf Breitscheid szociáldemokrata politikust ábrázolja, hátlapján pedig az NDK államcímere, valamint a „Vorwärts und nicht vergessen” (előre, és nem felejteni) körirat látható. Gáti 1960. szeptember 10-ével részesült az elismerésben. A szett érdekessége, hogy a dobozos kitüntetés, az adományozó és a viselési igazolvány mellett egy német nyelvű meghívó is a része, amely az 1960. szeptember 12-e este 8 órai, a „külföldi delegációk NDK-ban való tartózkodása alkalmából megtartott” fogadásra invitálja „Edmund Gati” urat. Háborús szerepéért a Szovjetunió is kitüntette Gátit, mégpedig a „Медаль «За боевые заслуги»” (harci érdemekért érdemérem) elismeréssel. A magyar viselési igazolványt a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1970. július 27-ére keltezte, a szovjet adományozás azonban minden bizonnyal valamivel előbb történhetett, de okirat sajnos nem maradt meg. A szovjetektől Gáti 1975-ben egy emlékérmet is kapott, „az antifasiszta harc” lezárultának 30-ik évfordulójára.

Különleges tárgyegyüttes a háborús kategórián belül a Gátihoz mint deportálthoz kapcsolódó emlékplaketteké. Piros színű tokban található a „La Médaille des Camps de la Mort” (a haláltáborok emlékérme) francia plakett, amely az 1944-1945-ben Buchenwaldban fogvatartott Pierre Provost francia képzőművész által a táborban titokban készített mintegy 50 metszet egyike alapján készült 1947-ben Párizsban, és amelyet az egykori buchenwaldi rabok kaptak emlékül.  A „N’oubliez jamais” (soha ne felejtsétek) felirattal ellátott, a buchenwaldi tábort ábrázoló emlékplaketthez kisalakú fénykép társul, amely az eredeti, nagyalakú eredetiségigazoló okiratról készült. Kék színű, patentos, a patinás milánói Johnson Medaglie éremgyártó manufaktúra nevével és címével ellátott éremtartóban került elő az Ellenállók Nemzetközi Szövetségének (Fédération Internationale des Résistants – FIR) emlékplakettje, amelyet a szervezet az 1969. november 15-18. között Velencében megtartott VI. kongresszusa alkalmából bocsátott ki. A szett érdekessége, hogy az éremtartóra egy Lidice emlékjelvényt tűzött rá minden bizonnyal maga Gáti. Egy egyelőre sajnos nem beazonosított emlékplakett is az anyag része; a piros éremtartóban található, a hátlapjával az éremtartóhoz ragasztott plakett tábort és fogvatartottat ábrázol, illetve a Delamare név (nagy valószínűséggel az alkotó neve) olvasható rajta. Végezetül a tárgyegyüttes része egy magyar emlékplakett is, amely az 1944. márciusi sátoraljaújhelyi börtönlázadásról emlékezik meg. Hogy Gátinak mi köze volt (volt-e köze) a közel 60 fogvatartott halálával végződő lázadáshoz és kitöréshez, arról a Kituntetesek.hu-nak nem áll a rendelkezésére információ.

A „szocialista” anyag

A szocialista berendezkedés megteremtéséért és megmaradásáért folytatott tevékenységének legeklatánsabb elismerése kétségtelenül Gáti Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem-szettje. A Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet a 25/1957. számú kormányrendelet alapította, 1957. április 21-ével, „az ellenforradalom leverésében, az ország rendjének megszilárdításában kifejtett tevékenység elismerésére”. Az alapító jogszabály értelmében az emlékérmet azoknak adományozhatták, akik 1. „az ellenforradalmi erők elleni harcban hősi halált haltak”, 2. „az ellenforradalmi felkeléssel szemben harcoltak, vagy az ellenforradalom elleni fegyveres harcot irányították”, 3. „a párt-intézőbizottságok, a rendőrség, a honvédség, a tanácsok által szervezett karhatalomba 1956. december 31-ig beléptek”. A Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet – 1957 és 1960 között – mintegy 20 ezren kapták meg. Gáti 1957. augusztus 18-ával részesült az elismerésben. A forradalom alatti pontos szerepe nem ismert, az anyagában ugyanakkor található egy emlékplakett, amely arra utal, hogy részt vehetett a rádió védelmében. A plakettet, amelynek felirata „eredményes munkáért, helytállásért 1956.X.23.–1957.XI.7.” 1957. november 7-ével kapta a Magyar Rádió és Televízió Elnökségétől. Ugyancsak ebbe az anyagba sorolhatók a Munkásőrség tagjaként kapott elismerései, így a Munkásőr Emlékérem, a Közbiztonsági Érem arany fokozata, a 10 éves Szolgálati Érdemérem, valamint a különféle oklevelek és dicséretek. Végezetül ebbe a tárgycsoportba érdemes sorolni Gáti két partizánjelvényét. Az MPBSZ feliratú jelvényt az 1945. május 23. és 1948. február 29-e között működő Magyar Partizánok Bajtársi Szövetsége bocsátotta ki tagjai számára. Az igazolvánnyal ellátott, dobozos Magyar Partizán Emlékérmet pedig a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1.103/1954. számú határozata alapította 1954. december 5-ével, „Magyarország felszabadulásának 10. évfordulója alkalmából”. Az elismerést a Magyar Szabadságharcos Szövetség Partizán Tagozatának előterjesztésére adományozták a „rendszerhű” egykori ellenállóknak, eredetileg 1955. december 31-éig, ám az adományozást később idői limit nélkülire kiterjesztették.

Politikai jellegű általános kitüntetés, mégis talán a leginkább a harmadik kategóriába sorolható Gáti Ödön Szocialista Hazáért Érdemrendje. A Kádár-korszak emblematikus elismerésének számító „Szochazát” a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1966. évi 29. számú törvényerejű rendelete alapította, 1966. december 18-ával, „a felszabadulás előtt a forradalmi mozgalomban hazánk szocialista társadalmi rendjének megteremtése érdekében kifejtett és elismert kimagasló tevékenység kitüntetésére”. A szűk 10 ezerszer adományozott kitüntetés több előjoggal is járt, így a kitüntetett nyugdíját legalább havi 1600 forintban kellett megállapítani, a közalkalmazottakat megillető vasúti utazási kedvezmény járt neki, emellett továbbtanuló gyermeke az oktatási intézményekben való felvételnél kedvezményt élvezett. Gáti 1967. április 15-ével részesült az elismerésben. Szettjének érdekessége egy kis papírcetli, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az iskolai kedvezmény igénybevételéhez szükséges igazolást a Népköztársaság Elnöki Tanácsának Titkárságától lehet igényelni.

 A „munka” anyag

Gáti Ödön nemcsak „spanyolos”, deportált és partizán volt, hanem a magyar társadalom és gazdaság értékteremtő tagja is. Ebbéli minőségében is számos elismerésben részesült. 1963. szeptember 4-ével a Munka Érdemrendet adományozták neki, 1972. november 17-ével pedig a Munka Érdemrend arany fokozatát. A Munka Érdemrend elődjét, a Magyar Munka Érdemrend és Érdemérmet az Országgyűlés alapította, 1948. február 25-ével, a „hároméves terv megvalósítása érdekében a mezőgazdaságban, iparban, közlekedésben, kulturális és szociális építőmunkában kiváló érdemeket szerzett magyar állampolgárok kitüntetésére”. Az érdemrendnek három – arany, ezüst és bronz –, az érdeméremnek egy fokozata volt. A kitüntetés formáját a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1950 szeptemberében megváltoztatta, majd 1953 tavaszán, immáron Munka Érdemrend néven, az elismerést egyfokozatúvá alakította. 1964-ben újra hozzányúltak a kitüntetéshez, amely ismét háromfokozatú lett. Gáti Ödön Munka Érdemrend-szettjének érdekessége, hogy bár még egyfokozatú, ám az a változat, amely egészen az 1960-as évek végéig rendszerben állt, 1964-től a háromfokozatú kitüntetés arany fokozataként. Ennek a tárgyegyüttesnek a része Gáti Felszabadulási Jubileumi Emlékérem-szettje is, amelyet 1970. április 4-ével kapott meg, 110 ezer adományozott-társával együtt. A rádiónál végzett munkájáért pedig bronz és ezüst törzsgárdajelvényben részesült, mégpedig 1965-ben, illetve 1972-ben. Végezetül az Országos Béketanács Elnöksége is kitüntette Gátit, 1975. május 9-ével, a Békemozgalom Kitüntető Jelvényével. A „Megvédjük a Békét” Mozgalom, a Béke Világtanács égisze alatt, 1949 júniusában indult, vezető szerve az országos tanács (Országos Béketanács) volt. A Békemozgalom Kitüntető Jelvényét 1970-től adományozták, a békemozgalomban kifejtett tevékenység elismeréseként. Gáti 1974-ben emléklapot is kapott az Országos Béketanácstól, a békemozgalom fennállásának 25-ig évfordulója alkalmából.


Magyar László áv. őrnagy: a rádió védője

A személyi anyagok különös szépségét – kitüntetéstörténeti jelentőségük mellett – emberi összefüggésük adja meg. Egy emberi életútba, sorsba tekinthetünk be általuk, indulatok, ítélkezés nélkül. Magyar László rendőr alezredes 1957. augusztus 15-ével részesült – posztumusz – a Vörös Zászló Érdemrend kitüntetésben. Cikkünk megmaradt zubbonyát és kitüntetéseit, a családi visszaemlékezéseket, valamint ezeken keresztül a keszthelyi döngölt padlós parasztházból a BM Belső Karhatalom Parancsnoksága pártbizottságának első titkári posztjáig jutó hithű kommunista életútját, és egyben egy csipetnyi magyar történelmet mutat be.

A golyó 1956. október 23-án este, 9 óra tájban érte Magyar László államvédelmi őrnagyot, közvetlenül a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai főbejárata előtt. A fejlövés az orvosi szakvélemény szerint azonnal végzett a családi visszaemlékezések szerint a rádió előtt összegyűlt tömeget békíteni próbáló, 31 éves államvédelmi tiszttel. Felesége, Fábián Rozália kerek egy hét keresés után találta meg férje holttestét, a Kerepesi úti (ma: Fiumei úti) temetőben. Magyar Lászlót először a Pestszentlőrinci temetőben temették el, 1956 novemberében, 1957 tavaszán viszont exhumálták, és állami temetés mellett a Kerepesi úti sírkert „56-os parcellájában” helyezték végső nyugalomra. Magyart a belügyminiszter 0021/1956. számú parancsával – posztumusz – alezredessé (mivel ekkor már nem léteztek államvédelmi rendfokozatok, ezért rendőr alezredessé) léptették elő, 1957. augusztus 15-ével pedig a Vörös Zászló Érdemrend, illetve 1957. augusztus 18-ával a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem elismerésben részesült.

A Vörös Zászló Érdemrendet az 1953. évi V. törvény alapította a fegyveres testületek tagjai számára, mégpedig „a Magyar Népköztársaság érdekeinek szolgálatában és azok elősegítésében, a szocializmus építése terén kimagasló érdemeiket szerzett személyek kitüntetésére”. Az igen kis számban adományozott kitüntetés – a Kituntetesek.hu gyűjtése szerint 1956-ig kevesebb mint tíz magyar állampolgár kapta meg – a forradalom után a kiemelt posztumusz elismerés szerepét töltötte be. 1957. augusztus 15-ével 11-en (Asztalos János vezérőrnagy, Fehér József alezredes, Kalamár József, Kállai Éva, Kupper Béla, Magyar László alezredes, Mező Imre, Papp József vezérőrnagy, Szabó Lajos ezredes, Sziklai Sándor vezérőrnagy, Turner Kálmán), 1957. november 17-ével pedig további öten (Hajós István, Horning Ferenc, Kriston Sándor, Matolcsi Gerzson, Sarkadi István) részesültek az elismerésben, mindannyian posztumusz, „az ellenforradalom alatti hősies helytállása elismeréséül” indokolással.

A Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet a 25/1957. számú kormányrendelet alapította, 1957. április 21-ével, „az ellenforradalom leverésében, az ország rendjének megszilárdításában kifejtett tevékenység elismerésére”. Az alapító jogszabály értelmében az emlékérmet azoknak adományozhatták, akik 1. „az ellenforradalmi erők elleni harcban hősi halált haltak”, 2. „az ellenforradalmi felkeléssel szemben harcoltak, vagy az ellenforradalom elleni fegyveres harcot irányították”, 3. „a párt-intézőbizottságok, a rendőrség, a honvédség, a tanácsok által szervezett karhatalomba 1956. december 31-ig beléptek”. A Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet – 1957 és 1960 között – mintegy 20 ezren kapták meg.

Magyar László 1925. szeptember 3-án született, Keszthelyen. Apja, Magyar Géza hentessegéd, anyja, Nagy Ilona napszámos volt, mindketten vagyontalan családból származtak. Magyar László kétéves volt, amikor néhány hónapon belül mindkét szülőjét elveszítette, egyiket balesetben, másikat tífuszban. Ezt követően anyai nagyanyja vette magához. 1938-ban cipésztanoncnak állt, Budapesten. 1944-ben, leventeként, behívták katonai szolgálatra, ahonnan azonban megszökött. 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba. Aktív pártmunkás volt, kezdetben falujáróként, sajtófelelősként, csoportbizalmiként dolgozott, később körzeti kádervezető-helyettesként tevékenykedett. 1949. április 1-jével vonult be tényleges katonai szolgálatra, a BM Határőrséghez, ahol a 6., majd a 9. határvadász-zászlóaljnál teljesített határszolgálatot. A pártmunkát itt sem hagyta abba, raj-, majd szakaszbizalmiként, sajtófelelősként, propagandistaként, párttitkárként dolgozott. 1950. május 1-jével a hathónapos Petőfi Politikaitiszt-képző Iskolára vezényelték, novembertől pedig, államvédelmi főhadnagyi rendfokozatban, az ÁVH Belső Karhatalom 1. Kiképzési Zászlóaljához került, politikai tisztként. Jellemzése szerint „Pártunk politikáját megérti, helyesen értékeli, és tud harcolni az ellenséges befolyás ellen. Becsületes, feltétlen megbízható.” 1951 és 1953 között elvégezte a Sztálin Politikai Tiszti Akadémia összfegyvernemi tagozatát. 1953 novemberében, immáron államvédelmi századosként, a 2. BM Belső Karhatalmi Ezred parancsnokának politikai helyettese lett. 1955 novemberében államvédelmi őrnaggyá léptették elő, 1956 elején pedig a BM Belső Karhatalom Parancsnoksága pártbizottságának első titkárává nevezték ki. A család visszaemlékezése szerint 1956. október 23-án reggel orvoshoz vitte 9 éves fiát, mert a gyermek belázasodott, majd, egyenruhába öltözve, bement a Szamuely Tibor laktanyába. A rádióhoz, az ottani államvédelmi katonák kérésére, délután indult el négy beosztottjával, lőszert vittek. Magyar önként jelentkezett a feladatra. A rádiót a VIII. kerület kis utcáin keresztül közelítették meg, majd a hátsó kerítést megbontva jutottak be az épületbe. Magyar László néhány órával később már nem élt.

A belső karhatalmat 1949-ben az Államvédelmi Hatóság szervezetén belül hozták létre. A rendőrségi karhatalmi egységekből, illetve toborzott hivatásos állományból Budapesten egy karhatalmi és egy őrségi zászlóaljat, vidéken pedig őrségi századokat hoztak létre. 1950-től egyre nagyobb volt a sorozott állomány aránya; elsősorban megbízhatónak tartott, munkás-paraszt családból származó fiatalok töltötték itt sorkatonai szolgálatukat. Feladatuk jellemzően objektumőrzés, -biztosítás volt, de részt vettek szökött személyek, határsértők elfogásában, természeti csapások elhárításában, vagy éppen a kötelező beszolgáltatás teljesítésének biztosításában. Az ÁVH-nak a Belügyminisztériumba olvasztását követően, 1953-tól, az immáron BM Belső Karhatalom néven futó szervezet is számos átszervezésen esett át. 1956-ban a BM Belső Karhatalom Parancsnoksága alá tartoztak a budapesti ezredek, továbbá egy karhatalmi-őrségi ezred Pécsett, valamint egy-egy zászlóalj Debrecenben, Győrött, Miskolcon, Szegeden és Szombathelyen. A forradalom alatt belső karhatalmi egységek harcoltak a Magyar Rádiónál, a Köztársaság téren, a déli vasúti összekötő hídnál, továbbá számos BM-objektumnál és egyéb üzemnél. A harcokban negyvenkilenc karhatalmi tiszt, tiszthelyettes, illetve sorozott katona esett el.

Magyar Lászlóról a Kádár-korszakban számos intézményt és kollektívát neveztek el, így viselte az ő nevét úttörő honvédelmi alegység Keszthelyen, szocialista brigád Oroszlányban, valamint munkásőrzászlóalj, illetve KISZ-alapszervezet Szombathelyen, illetve utóbbi városban az úttörőháznak is ő volt a névadója. A Magyar Éremgyűjtők Egyesületének keszthelyi csoportja kisplasztikát készíttetett Magyarról, Nagymágocson pedig utcát neveztek el róla. Anyaga, így egyenruhája, kitüntetései, kitüntetésadományozói, igazolványai, és számos egyéb, vele kapcsolatos tárgy – a család jóvoltából – a Szamuely Tibor laktanya csapatmúzeumába került, ahonnan a rendszerváltáskor, a zubbony és a kitüntetések kivételével, minden eltűnt. A zubbony és a kitüntetések a rendszerváltás óta újra a család tulajdonában vannak, az adományozókról és az igazolványokról pedig – még az 1970-es években készített – fénymásolat áll rendelkezésre.

Magyar László egyetlen megmaradt egyenruházati cikke egy 1951M ÁVH-tiszti zubbony, tropikál – könnyű nyári szövet – anyagból (a család beszámolója szerint a fésűs egyenruhájában temették), 1954 utáni, négyszög alakú, fémszálas szegélyezésű társasági hajtókával, fegyvernemi szegélyezésű ujjakkal. A zubbonyon 1951M ÁVH-őrnagyi váll-lapok találhatók, érdekességük, hogy köznapi – selyemszövésű – változatok. A jobb mellzseb fölött a Sztálin Katonai Politikai Akadémia végzettségi jelvénye, alatta az 1955-ös díszszemle jelvénye foglal helyet, cérnahurkokkal rögzítve. A bal mellzseb fölött, ugyancsak cérnahurkokon, található Magyar László négy eredeti kitüntetése (ezzel a kombinációval a zubbony eredetileg nem „futhatott”, hiszen a Vörös Zászló Érdemrend és a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem későbbiek, mint az egyenruha, ez alapján biztosra vehető, hogy a csapatmúzeumban rakták így össze a szettet). A sorban első helyen Magyar 1957. augusztus 15-ével – posztumusz – megkapott Vörös Zászló Érdemrendje, egy 1957-1969 között adományozott típus áll, amelynek fő jellegzetessége, hogy az 1954-es típus átalakításával (a Rákosi-címer helyére Kádár-címert rögzítettek, szegecseléssel) készült. Szalagja puha, selyemhatású, a fűzőszem barna karika. A második helyen álló, 1957. augusztus 18-ával – ugyancsak posztumusz – Magyar Lászlónak adományozott Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem a korai adományozásokra jellemző karakterjegyekkel bír, szalagja kemény, fűzőszeme bronz hatszög. A harmadik helyen látható Szolgálati Érdemérem elismerésben Magyar 1954. október 11-ével részesült, a zubbonyon függő példány ennek megfelelően fakó színű, kemény tapintású, fűzőszeme barna karika. A negyedik helyen található 1954. évi Dunai Árvízvédelemért Emlékérmet pedig 1954. szeptember 25-ével adományozták Magyar Lászlónak, a példány „kis szalagon” függ, fűzőszeme barna karika.

Mint korábban írtuk, az 1957-es Vörös Zászló Érdemrend-adományozások kivétel nélkül posztumusz történtek. Ezeknek az adományozásoknak a jellemzője, hogy nyelv alakú csattal ellátott, vörös színű, felülmatricázott, nagyfészkes betéttel ellátott tokban történtek, illetve hogy a kitüntetéshez csak szalagsávot mellékeltek, minit nem (egyes szettekben előfordul mini, szalagsávon, tűn, vagy frakkláncminiként, de ezeket később tették a szettekbe). Ugyanebben a tokban adományozták egyébként a Vörös Csillag Érdemrendet is egészen az 1950-es évek végéig.


Sallay Gergely: "Nem válhatunk statikussá!"

Egyre inkább autonóm a kitüntetéstudomány, és egyre jobban kiemelkedik a numizmatikából, párhuzamosan azzal, ahogy bővül a rendelkezésünkre álló tudás, szakirodalom és tudományos, illetve gyűjtői kör – állítja Sallay Gergely. A Hadtörténeti Múzeum Numizmatikai Gyűjteményének vezetője szerint a múzeumi és a gyűjtői világ között gyümölcsöző szakmai kapcsolatok tudnak kialakulni. A számtalan kitüntetéstörténeti témájú publikáció, kiadvány és könyv szerzőjével, a hazai kitüntetéstudományi élet egyik meghatározó képviselőjével rendjel-történelemről, magyar és külföldi ordókról, a muzeológusi szakmával szemben a XXI. század által támasztott kihívásokról beszélgettünk.

„Már a régi görögök is”

Itt, a Kituntetesek.hu „hasábjain” is sokat beszélünk kitüntetésekről, kitüntetéstörténetről, illetve részben magáról a kitüntetéstudományról, azaz a falerisztikáról, mégis viszonylag kevéssé jártuk körbe az alapokat eddig. Te honnan kezdenéd?

Nos, a „már a régi görögök is” bizony a mi esetünkben is igaz, sőt még ennél is hátrébb lapozhatunk a történelemkönyvben, hiszen – mint ahogy arról a Bibliában, az Ószövetségben is olvashatunk – már az egyiptomi fáraók és Babilon királyai is kitüntetéssel honorálták az arra érdemes alattvalóik érdemeit.

Mit kaptak ezek az alattvalók?

Aranyláncot.

Mint a későbbi rendi, uralkodói kitüntető jelvényeknél…

Igen, azok egyfajta történeti előfutáraként. De szó esik egyéb ajándéktárgyakról is, igaz, azt már sajnos nem tudjuk, hogy az elismerések között a lánc bírt-e valamilyen kiemelt szereppel. Egy-két ezer évvel később…

…és akkor most jönnek a régi görögök…

…részben igen, hiszen annak a kitüntetéstípusnak, amely egyébként sokkal inkább már a rómaiakhoz kapcsolódik, és amelyről a kitüntetéstudomány a hivatalos elnevezését kapta, görög az eredete, történeti és etimológiai értelemben is.

A phaleráról van ugye szó?

Igen, a phalera eredetileg egy kör- vagy félhold alakú, nemesfém bevonatú plakett volt, amelyet a görögök a harci lovak szügyére rögzítettek, ám a rómaiak voltak azok, akik ezt a fajta elismerést széles körűvé tették.

Hol viselték a phalerát, illetve hogy nézett ki?

A római harcosok a mellkasukon viselték ezt a kitüntető jelzést, amely – a görög előképhez hasonlóan – egy díszes fémmedál volt, és bőrszíjakkal rögzítették a vérthez, tulajdonképpen annak dísze volt. Minél több hadjáratban vett részt valaki, minél több érdemet szerzett, annál több phalera ékesítette a mellkasát.

És akkor ebből ered a falerisztika kifejezés…

Igen, a rendjel- és kitüntetéstan idegen elnevezése, a falerisztika a phalera szóból ered.

Ismertek egyébként korabeli ábrázolások a phaleráról?

Hogyne, számos római síremléken láthatunk ábrázolást, úgyhogy elég jól tudjuk, hogy a phalerák hogy néztek ki.

Túlélte a rómaiakat a phalera?

Funkcióját tekintve igen, mégpedig a keresztesek, egészen pontosan a különféle egyházi, elsősorban is ispotályos lovagrendek vitték tovább, akik bő 500 évvel a Nyugatrómai Birodalom bukása után a felső ruházatukon, jellemzően a köpenyükön kezdtek el használni jól elkülönített, festett, kereszt alakú formákat.

Ezeknek mi volt a célja?

A megkülönböztetés. Mint az utóbbi 150 évben a vöröskereszt, amely egyfajta védettséget ad háborús körülmények között.

Ezek szerint akkor ez még nem volt klasszikus értelemben vett kitüntetés.

Nem, még nem, ez inkább egy olyan megkülönböztetés volt, amely egy adott szervezethez való tartozást jelzett.

Mindenki ugyanazt a szimbólumot viselte a renden belül?

Még igen, az a fajta tagoltság, amely később ezeket a rendszereket jellemezte, ekkor még nem létezett.

A keresztes hadjáratok aztán befejeződtek…

Valóban, viszont az egyházi lovagrendek szimbólumhasználata tovább élt, mégpedig a XIII-XIV. században megjelenő uralkodói lovagrendeknél. Ezek már politikai célú formációk voltak, amelyeket jellemzően az uralkodók hoztak létre, azzal a céllal, hogy maguk köré gyűjtsék hűbéreseiket, szövetségeseiket, akik, a hűség látható aktusaként, magukra öltötték az adott rend öltözékét és szimbólumait.

Mennyire volt az öltözékek, szimbólumok viselése szabályozott?

Erősen szabályozott volt, és ezzel ezek a rendek nagy lépést tettek a modern kitüntetésrendszerek irányában.

Tömegtársadalmak, tömegkitüntetések

Mikor jelentek meg az első modern kitüntetésrendszerek?

A XVII-XVIII. században, amikor elkezdték adományozni az első olyan rendjeleket, amelyeknek már – alapszabály által szabályozott – tagolt rendszere volt, fokozatokkal/osztályokkal, jól felismerhető struktúrával. Érdekesség, hogy a katonai és a polgári kitüntetések rendszere ekkor még nagyon elkülönült, nem igen volt közöttük átfedés, átjárás.

És a jó kis rendi öltözékek vállfára kerültek?

Részben, hiszen ezekben a kitüntetésrendszerekben a klasszikus rendi formáknak, szimbólumoknak már kevesebb hely jutott. A kitüntetések leegyszerűsödtek, méretükben lecsökkentek, könnyen viselhetővé váltak az egyenruhán vagy éppen polgári öltözéken.

Mi volt egyébként az a mögöttes társadalmi mozgás, új igény, amely életre hívta a modern kitüntetésrendszereket?

Egyrészt a XVIII. század elejétől Európa-szerte létrejöttek az állandó hadseregek, másrészt az állami közigazgatás is kezdett egyre jobban kiépülni, ami húzta magával az ezekben a struktúrákban érdemeket szerzők elismerési igényét.

Továbbra is elkülönült a katonai és a polgári kitüntetések rendszere?

A XIX. századtól egyre kevésbé, megmaradtak természetesen a külön katonai és polgári kitüntetések is, de egyre több olyan „általános” érdemrendet alapítottak, amely vegyesen adományozható volt katonai és polgári személyeknek is.

Tömegszerűvé is váltak mindezzel párhuzamosan a kitüntetésrendszerek?

Igen, a XIX. század elejétől, például a hadjárati érmek formájában, egyre nagyobb számban adományoztak kitüntetést az uralkodók, államok. A század közepén elkezdtek megjelenni a különféle alkalmi, például jubileumi emlékérmek is, tovább növelve a társadalomban „kint lévő” kitüntetésmennyiséget.

Látsz e mögött valamilyen társadalmi tendenciát?

Egyértelműen igen, egyrészt – mint már említettem – egyre tömegesebb volt a részvétel, akár az állam, akár a hadsereg életében, másrészt – a nemzeti, nemzetállami tudat erősödésével – egyre nőtt az igény a hovatartozás, az identitás látható kifejezőeszközei iránt. Ezzel párhuzamosan az uralkodó, az állam is egyre inkább megértette, hogy a kitüntetések, elismerések révén a lojalitás, a kötődés, a társadalommal való viszony is építhető.

Amely funkció aztán, gondolom, a XX. században futott csúcsra…

Igen, az 1930-as és 1940-es években…

Nem is az első világháborúban, amikor először álltak hadban milliók, tízmilliók?

Az első világháború nem hozott fundamentálisan újat a kitüntetésrendszerekben, csak kiteljesítette az addigi struktúrákat. Néhány új elismerést persze alapítottak, ám a fő tendencia a meglévő kitüntetéscsaládok még tagoltabbá válása volt, hogy a teljesítményt még differenciáltabban, például a háborús érdemeket figyelembe véve lehessen elismerni. Kifejezetten új trendet a „nagy háború” azonban nem hozott.

Akkor tehát az 1930-as és 1940-es évek…

Igen, a totalitáriánus politikai rendszerek vezettek be olyan, új típusú kitüntetéseket, amelyeknek a társadalom totális mobilizálása volt a célja. Ilyenek voltak például az anyasági, vagy éppen a sportkitüntetések. Ezeket az elismeréseket ráadásul a politikai szimbólumok is sokkal jobban uralták, mint elődeiket.

Azaz a kitüntetés a politikai propaganda eszközévé vált?

Ez, mármint hogy a kitüntetést politikai célokra használták, azért korábban is megfigyelhető volt, gondoljunk csak Ferenc Józsefnek arra a híres mondására, miszerint „annyi kitüntetést kell adni, hogy az is kapjon, aki megérdemli”, ám a totalitáriánus rendszerek elismerései – összhangban ezeknek a rezsimeknek a társadalomátalakító hevületével – minden addiginál mélyebben belenyúltak, vagy legalábbis bele kívántak nyúlni a társadalomba.

Mondhatjuk, ezek a rendszerek sokkal jobban kiaknázták a kitüntetésben rejlő lehetőségeket…

Igen, egyértelműen. De tekinthetjük ezt akár a kitüntetésekkel való visszaélésnek is…

Hogy néz ki a helyzet ma, a XXI. század megváltozott társadalmi viszonyai között?

Természetesen a kitüntetések kapcsán is elmondható, hogy a XXI. század újraértékeli a hagyományokat. A kitüntetések iránti társadalmi igény, a kitüntetések társadalmi elfogadottsága ma már nem olyan, mint volt korábban. A kitüntetések presztízse csökken, a mindennapokba illeszkedő viselésük visszaszorulóban van. Ugyanakkor látni ellenirányú fejleményeket is, például hogy a divatban megjelent a kitüntetés mint motívum, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a kitüntetés, annak adományozása, átadása továbbra is fontos eleme szinte bármely nemzeti ünnepnek.

Ez általános tendencia mindenhol a fejlett világban?

A történelmileg stabilabb országokban – ilyenek például, de nem kizárólagosan az európai monarchiák –, ahol kevesebbet változott a kitüntetésrendszer, tapasztalataim szerint nagyobb a presztízse a kitüntetéseknek, bemutatásuk hagyománya is élőbb. Elég, ha belegondolunk, hogy például Nagy-Britanniában cégek tömkelege él abból, hogy a kitüntetések intézményekben, otthon, ruhán való bemutatására szakosodott. A történelmileg kevésbé szerencsés országokban, ahol gyakran változott a kitüntetésrendszer, és ide sorolom hazánkat is, a kitüntetések társadalmi presztízse sokkal jobban megkopott az idők során.

Hát akkor ebben is van mit behoznunk… Egy kérdést még engedj meg, hogy feltegyek, mielőtt rákanyarodunk a magyar kitüntetéstörténetre, és lehet, hogy erre előbb kellett volna kitérni: létezik precíz definíciója a kitüntetésnek?

A kitüntetés tág kategória, és abban az értelemben, ahogy köznyelvileg használjuk, nem is pontos kifejezés. Ha nagyon „szakmázni” szeretnénk, akkor három halmazt tudunk elkülöníteni: a rendjelet, amely valamely rendhez való tartozást fejez ki, az ezzel a jellemzővel nem bíró, ám viselhető jelvénnyel szintén rendelkező kitüntetést, valamint az emlékérmet-emlékjelet, amely valamely eseményen való részvételt, esetleg évfordulót juttat kifejezésre.

Váltás váltás hátán

Na de nézzük hazánkat! Honnan indulunk?

A XIV. századtól, a Károly Róbert által alapított Szent György Rendtől és a Luxemburgi Zsigmond által létrehozott Sárkány Rendtől, amelyek klasszikus uralkodói lovagrendek voltak. Ám rendszeres gyakorlattá csak a Habsburg Birodalomba szervesen betagolódott, XVIII. századi Magyar Királyságban kezdett válni, hogy magyar személyek érdemrend-adományozásban részesültek.

Ezek Habsburg-érdemrendek voltak?

Igen, elsősorban, bár a Szent István Rend például magyar királyi alapítású érdemrend volt.

Gondolom, az igazi áttörést a magyar kitüntetéstörténetben 1848-49 hozta…

Igen, az első önálló magyar kitüntetéstörténeti epizód az 1848-49-es szabadságharc, amely megalkotja az első, minden szempontból sajátnak tekinthető kitüntetésünket. Egyébként már az 1848. áprilisi törvények kapcsán felmerült egyes Habsburg-kitüntetések – például a Vitézségi Érmek – „honosítása” – az elképzelés a német helyett magyar nyelvű felirat elhelyezése lett volna –, ám erre végül nem került sor, és egy komplett reform keretében egy teljesen új, önálló kitüntetést alkottak meg, 1849 márciusában, Magyar Katonai Érdemrend, illetve Magyar Hadi Polgári Érdemrend néven.

Ezeket ténylegesen adományozták is?

Ideiglenes jelvénnyel ugyan, de igen, sőt a harmadik osztályt kifejezetten nagy számban kapták meg arra érdemesek.

Miért ideiglenes jelvénnyel?

A szabadságharc kellős közepén nem igen volt arra mód – vélhetően sem a financiális, sem a hadi helyzet nem tette lehetővé –, hogy a tervek szintjén egyébként már létező „végleges” jelvényeket legyártsák. Érdekesség viszont, hogy utóbbiakból az emigrációban számos példány készült, ezek ma már szintén nagy ritkaságnak számítanak.

A szabadságharc bukása, gondolom, megpecsételte az önálló magyar kitüntetés sorsát is…

Igen, Magyarország újra az Osztrák Császárság (később Osztrák-Magyar Monarchia) kitüntetésrendszerét használta, amelynek a Szent István Rendet leszámítva nem voltak kifejezetten magyar elemei, bár tény, hogy – főként IV. Károly rövid uralkodása idején – bizonyos mértékig figyelembe vette a magyar szimbolikát.

Az újabb korszakhatár, gondolom, 1918?

Az 1918-19-es események nem hoztak kitüntetéstörténeti szempontból releváns változást, igaz, tudható, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság tervbe vette egy teljesen új kitüntetésrendszer létrehozatalát, ám ebből nem valósult meg semmi. Így végül az új, önálló magyar kitüntetésrendszer 1920-tól, már a Horthy-korszakban állt fel, majd teljesedett ki.

Logikáját, struktúráját tekintve az új rendszer folytatólagosnak (volt) tekinthető az 1918 előttivel?

Kétségtelenül vettek át logikai elemeket, illetve a külső jegyeket illetően is volt hasonlóság, ám az 1920 utáni alapvetően önálló kitüntetésrendszernek tekinthető.

Hogyan kezelte a kitüntetésrendszer azt a tényt, hogy államformáját tekintve ugyan királyság volt Magyarország, ám nem volt királya?

Az első időszakot nagyfokú óvatosság jellemezte. Az új kitüntetésrendszert a kül-, illetve belpolitikai érzékenységek figyelembevételével igyekeztek kialakítani. Különösen a hagyományosan uralkodói előjognak számító rendjelalapításoknál volt ez megfigyelhető. Például a Magyar Érdemkeresztnél, amely struktúrájában, külalakját tekintve egyértelműen rendjelszerű volt, mégis érdemkereszt lett az elnevezése. Később, a Horthy-rendszer megerősödésével a kezdeti óvatosságra nem volt már szükség, így nevezték át 1935-ben a Magyar Érdemkeresztet Magyar Érdemrendre.

1945-ben aztán újabb váltás következett…

Az első években ennek mértéke kevésbé volt jelentős, az új kitüntetésrendszer a struktúráját, illetve az egyes kitüntetések kinézetét illetően még sok ponton hasonlított az 1945 előttire, ugyanakkor már megjelentek az új időket hirdető kommunista jelképek is. A teljes váltás aztán 1949-től következett be, igaz, ez is részben szakaszos volt, hiszen 1953-ig még egyes szerkezeti és viseleti jellemzőket tekintve – például az öt + három fokozattal rendelkező Magyar Népköztársasági Érdemrend és Érdeméremnél – megmaradtak az 1949 előtti hagyományok.

Majd megint váltás, mégpedig 1989 után…

Igen, a rendszerváltással, igaz, egy rövid ideig az ideológiát a jelképek szintjén nem tükröző kitüntetéseket, mint például a Zászlórendet vagy a Csillagrendet tovább adományozták, ám 1991-től aztán tényleg létrejött a bizonyos változtatásokkal ma is létező új kitüntetésrendszer.

Melyik történelmi előképhez, korszakhoz nyúlt vissza az 1991-es kitüntetésreform?

Alapvetően az 1946-oshoz, az elnevezéseket, szimbolikát, szerkezetet tekintve egyaránt, igaz, a későbbiek folyamán, például a honvédelmi miniszteri elismerésekkel, számos 1945 előtti elemet is integráltak.

Tudatos, szisztematikus munka

Nemhiába, fordulatos történelem fordulatos kitüntetéstörténetet is jelent… De ha már fordulatok, mennyire volt kacskaringós a Hadtörténeti Múzeum pályája, már ami a falerisztikát illeti? Az első pillanattól fogva gyűjtötte a múzeum a kitüntetéseket?

Igen, a katonai kitüntetések a kezdetektől, azaz az 1918-as alapítástól fogva fontos célterülete volt az először Hadtörténelmi Múzeum, majd Hadimúzeum néven futó intézmény gyűjtési tevékenységének. A hagyatékok átvétele vagy megvásárlása mellett az akkoriban kifejezetten kiterjedt hazai és külföldi kereskedői kapcsolatrendszere segítségével is rengeteget akvirált a múzeum, de az intézmény jelen volt Bécsben, maguknál a gyártócégeknél is, illetve hirdetett a helyi, katonai szaklapokban, sőt egy időben a nagy európai aukciósházaknál, árveréseken is aktív szereplő volt. Az elődök nagyon tudatos, szisztematikus munkát végeztek.

Mely korszak(ok)ra fókuszáltak?

A hangsúly az 1920-as években értelemszerűen az első világháborún, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia időszakán volt, de a múzeum igyekezett korábbi kitüntetéseket – például 1849-es ereklyéket – is beszerezni.

Apropó, Osztrák-Magyar Monarchia, hogy sikerült a szétválás után az osztrákokkal megegyezni? Hiszen 1918 előtt csak Bécsben volt hadimúzeum…

Az osztrák-magyar kultúrkincs-megosztási egyezmény kifejezetten korrekt feltételeket szabott a mi szempontunkból is. Egyrészt sok átadás történt, például a Mária Terézia Katonai Rend magyarok által elnyert példányai Budapestre kerülhettek, másrészt a muzeológusok, kutatók kölcsönösen hozzáférhettek, hozzáférhetnek ma is az anyagokhoz. Más kérdés, hogy az egykori átadásokból sajnos sok tétel megsemmisült a második világháború alatt.

Létezik kötelespéldány-rendszer nálatok is?

Nem, olyan legalábbis, mint az Országos Széchényi Könyvtárnál, nálunk nincs, viszont hivatalos átadás mindig is volt. Már az 1930-as és 1940-es években is folyamatosan kapott a múzeum hivatalos átadás formájában anyagot, például a miniszterelnökségi kabinettől vagy a honvédelmi tárcától, és ez máig nem változott, a Honvédelmi Minisztérium például rendszeresen ad át kitüntetéseket, jelvényeket, egyéb tételeket. Egyébként erre a múzeum vezetése, szakemberei is nagy hangsúlyt fektetnek, és igyekeznek a hivatalos átadás csatornáit fenntartani, támogatni.

Mekkora egyébként a múzeum gyűjteménye?

A teljes Numizmatikai Gyűjteményünk – mert így hívják hivatalosan – mintegy 45 ezer darabot számlál: kitüntetést, jelvényt, emlékérmet, plakettet. Nagy erősségünk a dokumentáció, ami óriási segítség a kutatók számára, például egy-egy kitüntetés, jelvény korszakolásánál, rendszeresítésének meghatározásánál.

Ti magatok is kutattok, ugye?

Igen, bizonyos értelemben a kezdetektől, szisztematikusan pedig az 1970-es évek elejétől. A Numizmatikai Gyűjteményt 1970 és 2000 között vezető Makai Ágnes az, akinek a nevéhez az első igazán komoly kitüntetéstörténeti alapkutatások és alapművek fűződtek, fűződnek mindmáig.

És persze a gyűjtemény tételei folyamatosan láthatók a múzeum kiállításain is…

Természetesen, a bemutatás, a történelmi jelentőség kiemelése, a személy(ek)hez kötés az első pillanattól fogva fontos törekvése volt az intézménynek.

Hogy látod, mi a társadalmi relevanciája annak, amit csináltok?

Egy múzeum feladata a gyűjtési területéhez tartozó tárgyak gyűjtése, őrzése és közzététele. A Hadtörténeti Múzeum esetében ez a XVIII. század elejétől napjainkig terjedő, magyar és magyar vonatkozású militáriát – a numizmatikai gyűjteménynél: kitüntetést, jelvényt, emlékérmet, plakettet – jelenti. Ezeken a tárgyakon keresztül igyekszünk a történelmi változásokat, eseményeket bemutatni, illusztrálni. A kitüntetések egyébként mindenkor látványos elemei egy-egy kiállításnak, van tehát eleve egy erős esztétikai jogosultság, és akkor még nem beszéltünk az általuk hordozott történelmi értékről, jelentésről, tudásról.

És milyen a társadalmi fogadtatás?

Én alapvetően pozitívnak látom. Az „egyszerű” látogatóktól kezdve, az amatőr kutatókon, gyűjtőkön át, a szervezetten érkező iskoláscsoportokig terjed az érdeklődők köre. A történelemtanároknak köszönhetően aktív részei vagyunk a történelemoktatásnak, jelen vagyunk a felsőoktatásban – a kitüntetéstörténet is a tananyag része –, folyamatosan fogadunk muzeológushallgatókat, gyűjteménykezelői tanfolyamok résztvevőit, és kiválóak az intézményközi kapcsolataink is, például az ugyancsak jelentős falerisztikai gyűjteménnyel rendelkező Magyar Nemzeti Múzeummal, illetve a numizmatikai kollekcióval bíró kisebb múzeumokkal is.

Arról már beszéltünk, hogy a XXI. század miként változtatja meg a kitüntetés társadalmi helyzetét, elfogadottságát. Titeket hogyan változtat meg?

Múzeumként eleve nem válhatunk statikussá, ami a módszereinket illeti, azokon folyamatosan fejleszteni kell, követve a társadalmi igények változásait. A virtuális tartalmak, az interaktív és élményszerű megoldások, a digitalizáció, a gamifikáció (játékelemek felhasználása például munkához, tanuláshoz – a szerk.) a mi kiállításainkat is jellemzi, a pandémia pedig az online anyagok előretörését segítette. A másik meghatározó trend a „perszonalizáció”: igyekszünk a történelmet személyes történeteken, konkrét személyeken és tárgyaikon keresztül bemutatni, és ehhez a kitüntetés nagyon jól alkalmazható. Ugyanakkor fontos látni azt is, hogy egy szűkebb kör részéről továbbra is van igény arra, hogy katalogizáljunk, hogy teljes rendszereket, teljes struktúrákat mutassunk be.

Tisztelet a tárgyak iránt

Egy picit hadd legyek most én is személyes: miért lesz valakiből muzeológus?

Számomra ez sosem volt bonyolult kérdés, ugyanis az édesanyám is muzeológusként dolgozott – néprajzos volt, mindennapi kultúrával foglalkozott –, én a fél gyermekkoromat múzeumban töltöttem, így nem volt meglepetés, hogy én is erre a pályára léptem.

Tehát családi örökség. És mi kell hozzá? Mármint hogy valaki muzeológus (jó muzeológus) legyen…

Közhelynek hangozhat, de első helyen ami kell, az a tárgyak iránti érdeklődés, tisztelet. Kell még rendszerben gondolkodás, a megőrzés és rendszerezés iránti igény. Illetve egy történeti múzeumban, amilyen mi is vagyunk, nem árt a történelem iránti kíváncsiság sem.

Volt elképzelésed azzal kapcsolatban, hogy melyik múzeumban akarsz majd dolgozni?

Nem. Azt tudtam csak, hogy szívesen dolgoznék muzeológusként, de hogy végül itt találtam meg a szakmai boldogságomat, abban inkább a véletlen játszott szerepet.

Éspedig?

Adódott egy lehetőség, még gimnazistaként, hogy engem itt örömmel fogadnak, nyári munkára, dolgoztam is több gyűjteményben, így aztán, történész-muzeológusi egyetemi tanulmányaim végeztével, magától értetődő volt, hogy a Hadtörténeti Múzeumban helyezkedjem el.

Mikor volt ez?

2001 tavasza óta vagyok itt folyamatos jelleggel. Még azt megelőzően, Makai Ágnes alatt kezdtem, gyűjteménykezelőként, majd, az ő nyugdíjazása után, én vettem át a Numizmatikai Gyűjtemény vezetését.

Kutatsz is, illetve sokat publikálsz.

Így van, a XX. század első felének magyar kitüntetéseivel és jelvényeivel foglalkozom. Emellett nagyon érdekelnek a külföldi-magyar kitüntetési kapcsolatok is, elsősorban is a brit-magyar, a finn-magyar, valamint a japán-magyar.

Izgalmasan hangzik…

Nagyon érdekes részterületek ezek, amelyekkel előttem nem igen foglalkozott senki, így volt mit kutatni, feldolgozni. Emellett meghatározó a személyes szál is, én az angol szakot is elvégeztem, a feleségem japán szakos volt, a finn összefüggés pedig hagyományosan erős a múzeumban.

Tudom, elcsépelt kérdés, mégis felteszem: innen tervezel nyugdíjba menni?

A kezdetektől fogva megtalálom az örömömet a kitüntetések, jelvények és emlékérmek világában, van lehetőségem kutatni, publikálni, előadni, szeretem a klasszikus múzeumi – például a kiállítási – munkát is, és még rengeteg tervem van, hogy mivel szeretnék foglalkozni, szóval igen, nagyon remélem, hogy még jó sokáig lesz lehetőségem ezt a munkát végezni.

„Nem tudunk mindenben elmélyedni”

Beszéljünk egy kicsit a falerisztikáról, a falerisztikai tudományos életről. Mikortól létezik egyáltalán a kitüntetéstudomány?

Az első kitüntetésbemutató kiadványok a XIX. század közepén jelentek meg. Ezek az eligazodást segítették, illusztrációkkal, leírásokkal, az egyre komplexebbé váló kitüntetésrendszerekben. Vélhetően a felsőbb társadalmi rétegek, udvari körök forgatták őket, illetve az államigazgatásban is szükség lehetett rájuk. Ugyancsak a falerisztika előfutárai a különféle almanachok, sematizmusok (névkönyvek), amelyek személyre lebontva sorolták fel, hogy ki milyen kitüntetésben részesült.

Tudományos munkának ezek ugye még nem voltak tekinthetők?

Abszolút nem. A következő fázis az 1920-as, 1930-as évekhez köthető. Ekkor jelent meg a szervezett gyűjtői érdeklődés, kitüntetések kezdtek el feltűnni árveréseken, és ez húzta magával a tudományos érdeklődést, kutatást és publikációt is. Az igazi kibontakozás azonban a második világháború után következett be, az elmúlt évtizedekben pedig robbanásszerű volt a fejlődés.

Magyar viszonylatban honnan datálhatjuk a kezdetet?

Az első valóban komoly tudományos munka 1943-ban jelent meg, A rendjelek és kitüntetések történelmünkben címmel. A Felszeghy Ferenc szerkesztőbizottsági elnök után csak „Felszeghynek” nevezett, illusztrációkat, adatokat és alapszabályokat tartalmazó könyv a maga korában teljes körű kitüntetéstörténeti munkának számított, és hosszú ideig az első számú tudományos alapműként szolgált.

Mi történt 1945 után?

Viszonylag sokáig nem jelent meg komoly falerisztikai munka, a „csendet” a Besnyő Károly-Ruda Ilona szerzőpáros (utóbbi a NET kitüntetésosztályának vezetője volt) által összeállított hivatalos kiadvány, az A Magyar Népköztársaság kitüntetései törte meg 1966-ban, bár alapvetően ez sem tudományos műnek készült. Részben talán a kitüntetésgyűjtés hazai felívelésével párhuzamosan (erről részletesebben a Zeidler Sándorral készített interjúnkban írtunk – a szerk.) az 1970-es évektől viszont kifejezetten élénkké vált a falerisztikai tudományos élet. A múzeumi berkekből Halápi Lászlót, a Hadtörténeti Múzeum munkatársát említhetném, aki a múzeum kitüntetéstörténeti érdekességeiről számolt be, illetve a már említett Makai Ágnest, aki az 1848-49-es kitüntetések, majd a Mária Terézia Katonai Rend témájában folytatott mélyreható kutatásokat, és tette közzé publikáció formájában az eredményeit. Az 1970-es évektől a Numizmatikai Közlönyben és az Az Érem folyóiratban is egyre gyakrabban jelentek meg falerisztikai témájú cikkek, részben gyűjtők tollából.

A rendszerváltás, gondolom, újabb lökést adott…

Igen, az 1990-es, majd a 2000-es években a falerisztika véglegesen polgárjogot nyert a numizmatika tudományán belül az olyan alapmunkáknak, mint a Makai Ágnes és Héri Vera, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa által írt Kereszt, érem, csillagnak, vagy a 2006-ban kiadott, Bodrogi Péter, Molnár József és Zeidler Sándor által jegyzett Nagy magyar kitüntetéskönyvnek köszönhetően. Említést kell tennünk Pandula Attila és Pallos Lajos, illetve a már elhunyt Lakatos Sarolta munkásságáról is. Az elmúlt tíz-tizenöt évben pedig már se szeri, se száma a jobbnál jobb, a kitüntetések mellett a jelvényekkel is foglalkozó publikációknak, könyveknek.

Ezeknek mind nagyobb hányada kapcsolódik gyűjtőkhöz…

Így van, és ezt én örömteli folyamatnak tartom.

Nem versenyhelyzetként éled meg?

Éppen ellenkezőleg! A múzeumi és a gyűjtői világ között gyümölcsöző szakmai kapcsolatok tudnak kialakulni. Látni kell, hogy a muzeológus nem képes széles szakmai területet mélyen lefedni, ez egyszerűen lehetetlen. Nem tudunk mindenben elmélyedni. A tudományos igényességgel fellépő gyűjtők pedig ki tudják pótolni a mi hiányosságainkat. Jómagam is rengeteget profitálok a „tudós gyűjtők” kutatási és publikációs tevékenységéből.

És az sem zavar, ha ritka darabok kerülnek magángyűjteménybe?

Szerencsére a mi múzeumunk tele van értékes hagyatékokkal, műtárgyakkal, műtárgycsoportokkal, nincs miért irigykednünk. Illetve – és engedd meg nekem ezt a feketehumort – előbb-utóbb a magángyűjtemények is nálunk kötnek ki…

Újra meg újra elhangzik a gyűjtőkkel szemben a kritika, hogy nem elég alaposak, nem elég tudományosak. Te hogy látod ezt?

Nekem alapvetően jók a tapasztalataim a gyűjtőkkel. Nem véletlenül erős ambícióm, hogy muzeológuskollégáimmal együtt kialakítsunk a tudományos igényű gyűjtőkkel egy kölcsönösen értékes tartalommal feltöltött együttműködési keretet. Tény ugyanakkor az is, hogy még mindig vannak olyan gyűjtők, akiknek a körében mérsékelt a fogadókészség a tudományos megközelítés, a szakirodalom forgatása iránt. De nekem ezzel sincs bajom, mindenki úgy gyűjt, ahogy szeretne.

Mit tud a Hadtörténeti Múzeum a gyűjtők számára kínálni?

Fontos látni, hogy az elsődleges kutatásnak még mindig nagy szerepe tud lenni. A könyvekben, folyóiratokban, online elérhető szakcikkekben ma már rengeteg minden megtalálható, ám még mindig bőven akad feltáratlan terület, nyitott kérdés. A Hadtörténelmi Levéltár (a Hadtörténeti Múzeumhoz hasonlóan a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum részeként működő közgyűjtemény – a szerk.) hihetetlen információs bázis bármely kutatáshoz, és a Numizmatikai Gyűjtemény is mindenki számára elérhető, aki szeretne elmélyülni adott területen, és szeretne kézbe venni, megvizsgálni garantáltan eredeti darabokat.

Hogy látod, nem lenne érdemes a falerisztikát ma már önálló, a numizmatikától elkülönülő tudományterületként értelmezni?

Kétségtelen, hogy a falerisztika egyre jobban kiválik, kiemelkedik a numizmatikából, illetve differenciálódik a militáriától. Ahogy egyre több a specializált gyűjtő, egyre szélesebb és mélyebb a tudás, egyre több a szakirodalom, úgy válik a kitüntetéstudomány is egyre autonómabbá. Ráadásul a kitüntetésgyűjtés hihetetlenül látványos terület, egy-egy mívesebb darab szemet gyönyörködtetően szépséges, és azt sem szabad elfelejteni, hogy – szemben mondjuk a pénzérmékkel – egy-egy komolyabb kitüntetést akár személyekhez, és ezáltal magához a nagybetűs történelemhez köthetünk. Na de a kérdésedre válaszolva, a falerisztika ma még a numizmatika egyik részterülete, ám ki tudja, mit hoz akár már a közeljövő.

 

Életrajz

Sallay Gergely (1977 – )

Történész, muzeológus. A Károli Gáspár Református Egyetemen történelem és angol, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán legújabb kori történeti muzeológusként végzett, PhD-fokozatát pedig a Debreceni Egyetemen szerezte. A Hadtörténeti Múzeum Numizmatikai Gyűjteményének vezetője, a Dokumentációs Osztály főosztályvezetője. A Magyar Numizmatikai Társulat főtitkárhelyettese. Számos kitüntetéstörténeti publikáció, kiadvány és könyv szerzője. Nős, három gyermeke van. Kitüntetéseket ábrázoló bélyegeket, valamint kitüntetés-szakirodalmat gyűjt. Sportol, szeret biciklizni.


Ungváry Krisztián: "Tudomány kell!"

Interjú Ungváry Krisztiánnal gyűjtésről, hamisításról, a tudományos módszerek fontosságáról

Kevesen tudják, hogy kitüntetéstörténettel is foglalkozol, sőt egy kifejezetten nívós falerisztikai gyűjteménnyel is rendelkezel. Beavatnál minket a részletekbe? Hogy kezdődött? Mi motivált? Egyáltalán, gyűjtőként azonosítod magadat?

Valóban kevesen, vagy legalábbis kevesebben ismerik ezt az oldalamat, mint a történészit. Pedig viszonylag mélyen foglalkozom falerisztikával, több tanulmányomban is megjelenik a kitüntetés és a kitüntetéstörténet. Hogy gyűjtőnek tartom-e magamat? Ez attól függ, hogy mit gondolunk arról, hogy ki a gyűjtő.

Te mit gondolsz erről?

Az én értelmezésemben a gyűjtő az, aki érdeklődése tárgyát nem csupán tudományos vagy pénzkereseti szempontból közelíti meg, hanem birtokolni is kívánja. Ez alapján pedig egyértelműen gyűjtőnek tartom magamat. Habár az én gyűjtésem nem akkora elánnal zajlik ma már, mint régebben.

Visszavettél a tempóból?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy aki bizonyos értelemben „hálátlan” témát gyűjt, az egy idő után kénytelen visszavenni a tempóból.

„Hálátlan”?

Anyagi értelemben. A kitüntetések egy része ma már olyan árkategóriába esik, hogy a teljesség elérése nehéz, ha nem lehetetlen feladat. Ezt tehát el kell engedni. Ezzel viszont rögtön kinyílik a kérdés, hogy akkor pontosan mit is akarok gyűjteni.

Pontosan mit is akarsz gyűjteni?

Mint látod, ebben a szobában (Ungváry Krisztián dolgozószóbája – a szerk.) rengetegféle tárgy van, a Panther- (második világháborús német harckocsi – a szerk.) harckocsicsapágytól kezdve a monarchiás katonafotón át a szocialista korszak igazolványaiig szinte minden, és nekem mindegyiket öröm kézbe vennem, szóval ez még formálódik.

Érthető. Emlékszel a kezdetekre?

Az ébredésem nagyon fiatalon következett be, egészen pontosan 1984-ben, alig 15 évesen, egy rádióadást hallgatva döbbentem rá, hogy mennyire izgat a kitüntetések témaköre.

Miről volt szó ebben a rádióadásban?

A bizományi boltról, meg arról, hogy ott Károly-csapatkeresztet (az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborús emlékérme – a szerk.) is lehet kapni, 40 forintért. Ez megütötte a fülemet, akkor már motoszkált ugyanis a fejemben, hogy a felmenőim kitüntetéssorait szeretném rekonstruálni.

Mert hogy nem voltak meg?

Anyai ágon szinte minden felmenőm katonatiszt volt, és amikor a család 1944-ben Nagyváradról menekülni kényszerült, bizony nem a kitüntetések mentése volt az elsődleges prioritásuk. Néhány dolog megmaradt, így például nagyapám igencsak megviselt második világháborús szalagsávsora, bizonyos papírok, dokumentumok, ám jellemzően minden kitüntetés odalett. Én pedig arra gondoltam, hogy leendő gyermekeim mennyire fognak örülni, ha megmutatom nekik, hogy mit viselt a dédapjuk, ükapjuk.

Mennyire voltak ezek „magas” kitüntetések?

Lipót-lovagig (Osztrák-Császári Lipót-rend lovagkeresztje – a szerk.), Verdienstig (Katonai Érdemkereszt – a szerk.) nyúltak fel a sorok, tehát még a befutható kategórián belül.

Ebből nőtt ki aztán a gyűjtésed?

Így van, miután ezek a családilag érdekes dolgok befutottak – sőt már közben is –, elkezdtem terjeszkedni. Sapkajelvényt, egyenruhát és militariát is gyűjteni kezdtem.

A zsebpénzed volt a fedezet?

A szüleim nem adtak nekem erre forrást. Szóval magamnak kellett a gyűjtésemet „kitermelnem”. Ez nem volt nekem ismeretlen, hiszen korábban bélyeget gyűjtöttem, és ott is az volt, hogy ami pénzt „kereskedéssel” kerestem, azt tudtam gyűjteménygyarapításra fordítani. Ebből adódóan, hogy adjak és vegyek, ne csak gyűjtsek – ez egyébként szerintem minden gyűjtőnél felmerül, bár vannak gyűjtők, akiknél csak bemenet van, kimenet nem igen, esetleg minőségi csere formájában –, ki kellett alakítanom egyfajta szervezett kereskedési tevékenységet.

Mikor volt ez?

Inkább már az 1980-as évek végén.

Az árak talán még nem voltak annyira elszállva…

Persze minden relatív, de tény, hogy egy Vaskorona-lovag (Osztrák Császári Vaskorona-rend 3. osztálya – a szerk.) 3.000, egy Ferenc Jóska-lovag (Ferenc József-rend lovagkeresztje – a szerk.) 1.500-2.000 forint körül mozgott akkoriban, 1992-ben pedig, amikor a hadiékítményes, dobozos arany Lipót-rendemet (Osztrák Császári Lipót-rend aranyból készült lovagkeresztje – a szerk.) vásároltam, azért 12.000 forintot fizettem, és mindenki nagyon sokallta.

Nagyjából olyan tízszeres lehet a különbség a forint akkori és mai pénzértéke között, legalábbis az Ártörténet szakportál számítása szerint…

Ezt nem tudom, azt viszont igen, hogy amikor 1989-ben felvettek az egyetemre (Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar német-történelem szak – a szerk.), a Piarista köztől, ahol az óráink voltak, elmenni gyalog az Astoriáig nem volt egy nagy kirándulás.

Mert mi volt az Astoriánál?

Ott volt az érembolt és a bizományi, ott (előtte) zajlott a kereskedés, ott gyűltek a nepperek, akikkel én szoros kapcsolatot ápoltam. Nagyon jókat lehetett velük beszélgetni, lehetett tőlük venni, általában egészen tűrhető áron, lehetett tőlük információt szerezni, és az akkori hamisítványokról is tőlük értesült először az ember. Amennyiben a börtön a marxisták egyeteme, akkor nekem ez a közeg jelentette a felsőfokú képzést – bár önkritikusan inkább alapfoknak nevezném, mert az igazi tudás később jött.

A klubba nem is jártál?

Dehogynem. Minden kedden és szombaton volt a klub, ott is voltam rendszeresen. De hetente legalább háromszor az Astoriánál is megjelentem.

A rendszerváltás után mindez ugye kiegészült a külföldi lehetőségekkel.

Hogyne. Jómagam is rendszeresen elkezdtem járni Németországba, börzékre – az első ilyen Sammlertreffenre, azaz gyűjtőtalálkozóra Zeidler Sándor és Tálas Géza vittek ki, 1990-ben, tolmácsnak – és ott rengeteget adtam-vettem. Értékesíteni elsősorban szocialista anyagot tudtam, amit itthon vettem.

Mit pontosan?

Kevésbé magyart, sokkal inkább szovjetet. Egyenruhákat, sapkajelvényeket, váll-lapokat, stb. Nagy részét akkor értéktelen vacaknak tartottam, barátaim egyike „samott”-nak nevezte ezt a típusú anyagot.

Honnan jutottál ezekhez hozzá?

Elég jó kapcsolati hálót építettem fel. Nevetni fogsz, de hetente egyszer „fogadónapom” volt Mátyásföldön (a mátyásföldi szovjet laktanya adott helyet a Déli Hadseregcsoport főparancsnokságának – a szerk.), és vásároltam mindent, amit hoztak. Amikor pedig Jénában voltam ösztöndíjas 1990-ben, megvettem egy szobatársam „Wachregiment Felix Dzierzynski” díszruháját, és azzal a kanyarral el is adtam az NSZK-ban. Az ügy pikantériája, hogy az említett ruha a hírhedt kelet-német állambiztonság őrezredének ruhája volt, 1989 előtt egy SS-ruhához hasonló összeget ért, ma már szinte semmit. A fő partnereim azonban Mátyásföldön voltak.

Mármint a szovjet katonák?

Igen. Kicsiben kezdtem, de a végére gyakorlatilag eljutottam a Déli Hadseregcsoport egyenruházati főelőadójáig.

Meddig tartott ez az „üzletelős” korszakod?

Nagyjából a 2000-es évek közepén hagytam fel vele.

Miért?

Egyre nehezebb lett „értelmes” anyaghoz hozzájutni, a hamisítványok is elkezdték ellepni a piacot, időm is egyre kevesebb volt, kijárni a bizományi elé, bemenni a klubba, stb., így egy idő után kiszálltam. Nem beszélve arról, hogy a szovjet anyag csillaga 1995 után rohamosan leáldozott. Azóta pedig viszonylag lassú gyűjtés van, gyarapszik ugyan a gyűjteményem, de csak kicsi lépésekben.

Mi egyébként a fő fókuszod a gyűjtésben?

Elsősorban az 1945 előtti kitüntetés, sapkajelvény, egyenruha, bár utóbbi nagyon helyigényes, emiatt többször redukálnom kellett a kollekciót.

Bánsz bármit is ezzel a korszakoddal kapcsolatban?

Azt a néhány darabot, amelyet – ma már tudom – nem kellett volna el- (tovább-) adnom.

Például?

Például egy aranyból készült füles Károly Arany Vitézségi Érmet, vagy egy Lipót-rend nagykereszt adományozási papírt a XVIII. század végéről. Ezekért gyötör a lelkiismeret. Igazán komoly, „nagy” monarchiás darabjaim ugyanakkor nem voltak, ha lettek volna, sem adtam volna el őket, ráadásul nem is lehetett ilyesmit olyan könnyen venni, már akkor sem.

Mit gondolsz egyébként arról, hogy miért gyűjtünk? Pszichológiai értelemben akár.

Talán mindenkinél onnan indul, hogy a kezünkben foghassuk az adott tárgyat, hogy láthassuk, hogy néz ki, vagy hogy – nálam például ez meghatározó motívum – tisztában legyünk azzal, hogy hogyan viselték, viselhették. De gyakran a sztorik mozgatják a gyűjtőt, egy-egy darab, illetve az egykori adományozott története, vagy esetleg a konkrét esemény, helyzet, amely az adott kitüntetéshez kötődik. Megvallom, ez engem is nagyon izgat. Például hogy miért kapta adott személy azt a kitüntetést. Azért, mert az irodán volt, vagy mert tényleg végrehajtott egy haditettet. Ebből a szempontból akár még maga a kitüntetés is másodlagos tud lenni. Persze a nap végén mindannyian szeretjük magát a tárgyat is a gyűjteményünkben tudni, kötődünk hozzá – én például világosan emlékszem, mi volt az első kitüntetésem, egy Signum Memoriae (Jubileumi Udvari Emlékérem, 1898-ban, I. Ferenc József uralkodásának 50. évfordulójára kiadott osztrák-magyar emlékérem – a szerk.) –, így kanyarodik aztán tovább a gyűjtés a birtoklásig, amely kétségtelenül az egyik fő motiváció. Én egyébként mindezzel együtt nagyon tudatosan törekszem arra, hogy a tárgyakat objektíven közelítsem meg, „heroizálás” nélkül. Ezt talán nagyapámnak köszönhetem, aki sokat mesélt a háborúról, és arról, hogy érdem és kitüntetés nem feltétlenül járnak együtt. Ahogy a szólás tartja: háborúban bomba és kitüntetés is sokakat eltalál.

Látsz összefüggést a kitüntetés, az ahhoz való viszony és a társadalom, annak állapota között?

Mikszáth Kálmán tapasztalatát tudom csak idézni, aki arról számolt be korabeli írásaiban, hogy míg a kiegyezés utáni években „ciki” volt, ha valaki hordott valamilyen „ordót”, a század végére a kitüntetés kifejezetten elöntötte az akkori magyar társadalmat. A kitüntetés ugye nagyon izgalmas fokmérője sok társadalmi jelenségnek. Nem kell messzire mennünk, elég, ha megvizsgáljuk, nálunk is milyen könnyedén csúszik át a nemzeti múlthoz való kiegyensúlyozott viszony túlzó magyarkodásba, és hogy tud ez megjelenni akár a kitüntetésekben, az azokhoz való viszonyban is. És akkor még nem is beszéltünk a politikáról, arról, hogy a politikai-ideológiai ellentétek mennyire meg tudnak e területen is mindent mérgezni. Nem hiszem, hogy Franciaországban például lenne hagyománya a kitüntetés-visszaadásoknak…

Említetted az interjú elején, hogy a 2000-es évek közepén elkezdték a piacot ellepni a hamisítványok. Melyik korszak hamisítványaival kezdtél el akkoriban találkozni?

Először a német, azon belül is elsősorban a második világháborús német kitüntetéseknél kezdtem el tömegesen hamisítványokkal találkozni. Illetve a második világháborús magyar rohamjelvényeknél, amelyek viszonylagos egyszerűségük folytán relatíve könnyen hamisíthatók. Majd következett a szocialista korszak.

Te mit tekintesz egyébként hamisítványnak?

Erre nem is olyan egyszerű a válasz. Az alapdefiníció úgy hangzik, hogy amit szándékos megtévesztési céllal készítenek el. Ám mi van azokkal a példányokkal, amelyek eredeti verőtővel készültek, de később? Vagy azokkal a darabokkal, amelyeken egyes alkatrészeket kicseréltek, pótoltak? Szóval széles a szürke zóna. A magyar falerisztikán belül egyébként – meglátásom szerint – a szocialista kitüntetések területe „fertőzött” a leginkább.

Ezt alá tudod támasztani?

Amit alá tudok támasztani – és erre nézve végeztem egy kisebb kutatást is –, hogy bizonyos szocialista kitüntetések, ezen belül is jellemzően a magas fokozatok, nagyon, mi több túl gyakran jelentek, jelennek meg a piacon.

Például?

A zászlórend (Magyar Népköztársaság Zászlórendje – a szerk.) tipikusan ilyen. Irreális, amennyi előkerül belőle. Nagyon sokáig én sem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, hiszen köztudott, hogy a pénzverdéből sok került ki, és ezek ugyan biztosan nem adományozott példányok, ám ettől még eredetiek, így a gyűjtő – én is – örömmel elrakja őket.

De ezzel nincs gond, ugye?

Ezzel nincs, ám mi van azzal a példánnyal például, amelyet darabokban hoztak ki, majd szereltek össze házilag, akár úgy, hogy az alkatrészek egy részét utólag készítették el hozzá? Ez akkor most hamisítvány? Hibrid?

Említetted, hogy végeztél egy kisebb kutatást…

Most már több mint egy éve foglalkoztat intenzíven a kérdés. Átnéztem az összes aukciós katalógust, amely a rendszerváltás óta Magyarországon megjelent, a Dorotheum és a Rauch árveréseit ugyanezen az időtávon, illetve a Graf Klenau katalógusait a rendszerváltás előtti időszakból. Ezekből pedig készítettem egy kis összesítést, hogy melyik kitüntetés összesen hányszor szerepelt árverésen.

És? Mit találtál?

Nagyon komoly aránytalanságot aközött, hogy egy adott kitüntetés hányszor szerepelt árverésen, illetve hogy hányat adományoztak belőle.

El tudod ezt részletesebben magyarázni?

Adott mondjuk egy kitüntetés, amelyből adományoztak százat, és a jelzett időszakban tíz fordult elő árverésen. Egy másik kitüntetésből viszont mondjuk csak tízet adományoztak, mégis tíz bukkant fel árverésen, miközben tudni lehet, hogy az adományozott példányok jelentős része közgyűjteményben van. Utóbbi kapcsán azt sejthetjük, hogy az adományozottakon felül jelentős számú nem adományozott példány is kikerült a piacra. Lehet, hogy nem hamisítvány, de semmiképpen sem adományozott.

A konkrét kitüntetések tekintetében mi a helyzet? Melyeknél tapasztaltad a legnagyobb aránytalanságot az adományozási és az árverési előkerülési szám között?

A zászlórend áll sajnos az élen. Gyémántosból (Magyar Népköztársaság Zászlórendjének I. fokozata járulékos jelvénnyel, illetve Magyar Népköztársaság Gyémántokkal Ékesített Zászlórendje – a szerk.) nyolc fordult meg a vizsgált aukciókon, miközben mindösszesen 61-et adományoztak. Rubinosból (Magyar Népköztársaság Zászlórendjének I. fokozata, illetve Magyar Népköztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendje – a szerk.) hármat találtam, az adományozási szám viszont 346 volt.

Itt máris egy komoly aránytalanságot látunk…

Igen. De hasonló a helyzet a Magyar Népköztársasági Érdemrendnél is, az I. fokozatból kilenc példány fordult meg árverésen, szemben a 169 darab adományozással, miközben az V. fokozatból mindössze 15, pedig abból 1619-et adományoztak, de valójában ide kell számolni a kisdekorációként kiadott 1373 példányt is.

Árulkodó. Mennyire reprezentatív ez a mintavétel? Hiszen például a legnagyobb magyar aukciós portált nem vizsgáltad, nem is lehet vizsgálni sok-sok évre visszamenően.

Természetesen nem teljes körű a kutatás. És nem is reprezentatív. De a trendekre lehet következtetni. Arra, hogy valami itt nincs rendben. És hogy rendet kell rakni. A kutatás eredményeit hamarosan publikálni szeretném, annak érdekében, hogy szélesebb körben is ismert legyen a probléma, ami ezekkel a kitüntetésekkel függ össze.

Milyen választ tud erre adni a gyűjtői társadalom? Kell egyáltalán, hogy választ adjon? Szükséges rendet rakni?

Hát hogyne lenne szükséges! Annak például, akinek eredeti és adományozott darabja van, elemi érdeke, hogy el legyen választva az ocsú a tiszta búzától. Akinek eredeti, de nem adományozott darabja van, annak is érdeke a rendrakás, hiszen a bizonytalanság, amit a hamisítványok jelenléte okoz, óhatatlanul átragad minden darabra. Ha minden relatív, akkor az egész gyűjtés meghal. Egyébként nem gondolom, hogy egy eredeti, de nem adományozott darabnak nincs helye egy gyűjteményben, azt viszont igenis gondolom, hogy az értékében meg kell annak jelennie, hogy nem adományozott példányról van szó.

Van a fejedben egy százalékos különbség?

Azt gondolom, hogy legalább 35-50 százalékkal kevesebbet kellene érnie egy ilyen darabnak, mint egy bizonyíthatóan adományozottnak. Így kerülnének a helyükre, presztízsüket, értéküket tekintve. És ez valamilyen rendet jelentene.

És nem félsz attól, hogy egy ilyen rendrakás nagyon komoly ellenállást vált majd ki a gyűjtői társadalomból? Senki sem ismeri be szívesen, hogy a darabja nem jó…

Igen, ez így van, nehéz azzal szembesülnünk, hogy átvertek minket, hogy szeretett darabunk nem az, aminek hittük. Ám legkésőbb akkor, amikor egy gyűjtőnek a darabjait el kell adnia, akármilyen okból is, gyűjteménye megmérettetik.

Ha a gyakorlat oldaláról közelítjük meg a kérdést, mi van a fejedben? Szükség lenne valamilyen intézményre, amely minősíti, besorolja a kitüntetéseket?

Nem-nem, ez pont nem az, amit erről gondolok. Nem tekintélyre van szükség, hanem tudományra, tudományos diskurzusra. A tudománynak az a lényege, hogy mindenki részt vehet benne. Egy dolog fontos, hogy tudományos módszerekkel kell benne részt venni. Ahol az érvek, a bizonyítás számít, és nem a hatalmi súly, a tekintély, a hangerő.

Ha jól értelek, akkor te valamilyen nyilvános diskurzust javasolsz.

Igen. Amit kezdeményezhet bárki, akár én ezzel az interjúval. A lényeg, hogy a stafétát vegye át a gyűjtői közösség.

Az adományozottság kérdését honnan és hogy fognád meg?

A kulcs a proveniencia, azaz a darab eredete, annak bizonyítása, bizonyíthatósága. Ha van papír, név, de legalább hiteles, mert dokumentumokkal illusztrált történet, amivel a darab alátámasztható, akkor máris nyert ügyünk van. Ha nincs, akkor nehezebb a dolgunk, de nem lehetetlen. A közlönyökből kigyűjthető például, adott kitüntetést (fokozatot) kik kaptak. Némi utánajárással még az is megállapítható, hogy ezek közül melyik található közgyűjteményben. Tehát lépésről lépésre szépen be lehet szűkíteni egy-egy darab lehetséges hátterét.

Mit gondolsz a hazai gyűjtői társadalomról? Neked van összehasonlítási alapod, rengeteg külföldi gyűjtőt ismersz. 

Őszintén szólva egyszerre van jó és rossz véleményem. A problémák egy része szerintem abból fakad, hogy a gyűjtők jelentős hányada üzletel, illetve üzletelni kényszerül, hiszen ebből finanszírozza a gyűjtését. És az üzlet bizony szembe tud menni a gyűjtői etikával. De ez nem magyar sajátosság. Ez így van mindenütt a világon. Mindenki tudja, milyen az etikus gyűjtés. Viszont a pénz vonzása is igen nagy. A másik része a problémának, és ez talán már inkább magyar sajátosság, hogy a gyűjtők viszonylag reflektálatlanok. Nem értik mélységében, hogy mit gyűjtenek és miért. Gyűjtésükben sokszor a nemzeti múlthoz való viszonyuk jelenik meg. Valamilyen szinten ez persze elkerülhetetlen. Magam is vagyok így a családi darabjaimmal. Ám tudom, értem, hogy igenis tudni kell távolságot tartani. Nem lehet, nem szabad kritikátlanul azonosulni egy történelmi periódussal, és ezt a gyűjtésben is érvényesíteni.

Mennyire jellemzi ez, amiről beszélsz, mondjuk a szocialista kitüntetések gyűjtőit?

Szerintem sokkal-sokkal kevésbé. Ebből a szempontból ez a terület előnyösebb. Egyetlen olyan „szocigyűjtőt” sem ismerek, aki teljesen azonosulna a Rákosi- vagy a Kádár-rendszerrel. Mindez a Horthy-korszak kapcsán nem elmondható. Sőt: a helyzet valójában fordított. Sokkal nagyobb presztízse volt 1989 előtt a szocialista kitüntetéseknek, mint most, már abban az értelemben, hogy 1989 előtt egy Vörös Csillag Érdemrend egy fegyveres testületben szolgáló tisztnek kb. annyit jelentett, mint 1914 előtt egy III. osztályú Vaskorona Rend. Megnéztem például, hogy a magyar hírszerzés 1989 körüli vezetőinek és helyetteseiknek milyen kitüntetései voltak. A helyettesek meglepő módon maximum a Kiváló Szolgálatért Érdemrendig jutottak el, az hasonlítható egy III. osztályú Katonai Érdemkereszthez. Utóbbinak az ára biztos 30 ezer forint felett van, előbbi jó, ha 1000 forintos nagyságrendet jelent. A belügyminiszter helyetteseként sokáig és elismerten szolgáló, közlekedésrendészeti vonalról érkező Ladvánszky Károly rendőr altábornagy legmagasabb kitüntetése a Vörös Zászló Érdemrend volt. Nem kapott sem Magyar Népköztársaság Csillagrendjét, sem Magyar Népköztársaság Zászlórendjét, sem a Magyar Népköztársasági Érdemrend valamelyik fokozatát, holott 1945-től 1989-ig szolgált a rendőrségen. Így biztos vagyok abban, hogy a provenienciával rendelkező szocialista darabok egy részének sokkal nagyobb ár indokolt, mint amit ma a piac elismer.

Köszönöm a beszélgetést!

Én is köszönöm!

 

Életrajz

Ungváry Krisztián (1969 – )

Történész, oktató, borász, az MTA doktora. Kutatási területe a 20. századi had- és politikatörténet, a szocialista időszak titkosszolgálati és állambiztonsági szervei. Gyűjtő, elsődleges gyűjtési területe az 1945 előtti falerisztika és militária.


X. kerület: egy példamutató munkásőregység

Rendkívül ritkának számítanak a kollektív adományozások. A jellemzően állami és politikai intézmények, gazdasági entitások, fegyveres testületek egységei számára odaítélt elismerések köre egyrészt eleve szűk volt (fő elismerések: Munka Vörös Zászló Érdemrendje 128 kollektív adományozással 1986. december 31-ig, Vörös Csillag Érdemrend: 35 adományozás, Vörös Zászló Érdemrend: 8 adományozás, Béke és Barátság Érdemrend: 3 adományozás), másrészt az egyes elismerések összesített adományozási számához képest is viszonylag alacsony volt a részarányuk.

A Munkásőrség Budapest X. kerületi Pataky István (Pataky István kommunistát 1944 decemberében végezték ki Sopronkőhidán, a hazai munkásmozgalom mártírként tartotta számon) munkásőrzászlóaljat a testület 1957-es alapításakor hozták létre. Fennállásának 30-ik évfordulójára, 1987. január 5-ével Vörös Csillag Érdemrend kollektív elismerésben részesült. Az indokolás szerint az elismerést „a politikai nevelésben, a gazdasági építésben, a közélet formálásában, a párt tömegkapcsolatai erősítésében, a harckiképzésben, a fegyveres szolgálatban 30 éven át kifejtett kiemelkedő munkája, példás helytállása” okán érdemelte ki az egység.

Az alábbiakban bemutatjuk az elismerést, valamint három fényképalbumot, amelyek részben magát az adományozási ceremóniát, részben az egység egyéb különböző gyűléseit dokumentálja.