Hónap: 2021 szeptember

Egyre inkább autonóm a kitüntetéstudomány, és egyre jobban kiemelkedik a numizmatikából, párhuzamosan azzal, ahogy bővül a rendelkezésünkre álló tudás, szakirodalom és tudományos, illetve gyűjtői kör – állítja Sallay Gergely. A Hadtörténeti Múzeum Numizmatikai Gyűjteményének vezetője szerint a múzeumi és a gyűjtői világ között gyümölcsöző szakmai kapcsolatok tudnak kialakulni. A számtalan kitüntetéstörténeti témájú publikáció, kiadvány és könyv szerzőjével, a hazai kitüntetéstudományi élet egyik meghatározó képviselőjével rendjel-történelemről, magyar és külföldi ordókról, a muzeológusi szakmával szemben a XXI. század által támasztott kihívásokról beszélgettünk.

„Már a régi görögök is”

Itt, a Kituntetesek.hu „hasábjain” is sokat beszélünk kitüntetésekről, kitüntetéstörténetről, illetve részben magáról a kitüntetéstudományról, azaz a falerisztikáról, mégis viszonylag kevéssé jártuk körbe az alapokat eddig. Te honnan kezdenéd?

Nos, a „már a régi görögök is” bizony a mi esetünkben is igaz, sőt még ennél is hátrébb lapozhatunk a történelemkönyvben, hiszen – mint ahogy arról a Bibliában, az Ószövetségben is olvashatunk – már az egyiptomi fáraók és Babilon királyai is kitüntetéssel honorálták az arra érdemes alattvalóik érdemeit.

Mit kaptak ezek az alattvalók?

Aranyláncot.

Mint a későbbi rendi, uralkodói kitüntető jelvényeknél…

Igen, azok egyfajta történeti előfutáraként. De szó esik egyéb ajándéktárgyakról is, igaz, azt már sajnos nem tudjuk, hogy az elismerések között a lánc bírt-e valamilyen kiemelt szereppel. Egy-két ezer évvel később…

…és akkor most jönnek a régi görögök…

…részben igen, hiszen annak a kitüntetéstípusnak, amely egyébként sokkal inkább már a rómaiakhoz kapcsolódik, és amelyről a kitüntetéstudomány a hivatalos elnevezését kapta, görög az eredete, történeti és etimológiai értelemben is.

A phaleráról van ugye szó?

Igen, a phalera eredetileg egy kör- vagy félhold alakú, nemesfém bevonatú plakett volt, amelyet a görögök a harci lovak szügyére rögzítettek, ám a rómaiak voltak azok, akik ezt a fajta elismerést széles körűvé tették.

Hol viselték a phalerát, illetve hogy nézett ki?

A római harcosok a mellkasukon viselték ezt a kitüntető jelzést, amely – a görög előképhez hasonlóan – egy díszes fémmedál volt, és bőrszíjakkal rögzítették a vérthez, tulajdonképpen annak dísze volt. Minél több hadjáratban vett részt valaki, minél több érdemet szerzett, annál több phalera ékesítette a mellkasát.

És akkor ebből ered a falerisztika kifejezés…

Igen, a rendjel- és kitüntetéstan idegen elnevezése, a falerisztika a phalera szóból ered.

Ismertek egyébként korabeli ábrázolások a phaleráról?

Hogyne, számos római síremléken láthatunk ábrázolást, úgyhogy elég jól tudjuk, hogy a phalerák hogy néztek ki.

Túlélte a rómaiakat a phalera?

Funkcióját tekintve igen, mégpedig a keresztesek, egészen pontosan a különféle egyházi, elsősorban is ispotályos lovagrendek vitték tovább, akik bő 500 évvel a Nyugatrómai Birodalom bukása után a felső ruházatukon, jellemzően a köpenyükön kezdtek el használni jól elkülönített, festett, kereszt alakú formákat.

Ezeknek mi volt a célja?

A megkülönböztetés. Mint az utóbbi 150 évben a vöröskereszt, amely egyfajta védettséget ad háborús körülmények között.

Ezek szerint akkor ez még nem volt klasszikus értelemben vett kitüntetés.

Nem, még nem, ez inkább egy olyan megkülönböztetés volt, amely egy adott szervezethez való tartozást jelzett.

Mindenki ugyanazt a szimbólumot viselte a renden belül?

Még igen, az a fajta tagoltság, amely később ezeket a rendszereket jellemezte, ekkor még nem létezett.

A keresztes hadjáratok aztán befejeződtek…

Valóban, viszont az egyházi lovagrendek szimbólumhasználata tovább élt, mégpedig a XIII-XIV. században megjelenő uralkodói lovagrendeknél. Ezek már politikai célú formációk voltak, amelyeket jellemzően az uralkodók hoztak létre, azzal a céllal, hogy maguk köré gyűjtsék hűbéreseiket, szövetségeseiket, akik, a hűség látható aktusaként, magukra öltötték az adott rend öltözékét és szimbólumait.

Mennyire volt az öltözékek, szimbólumok viselése szabályozott?

Erősen szabályozott volt, és ezzel ezek a rendek nagy lépést tettek a modern kitüntetésrendszerek irányában.

Tömegtársadalmak, tömegkitüntetések

Mikor jelentek meg az első modern kitüntetésrendszerek?

A XVII-XVIII. században, amikor elkezdték adományozni az első olyan rendjeleket, amelyeknek már – alapszabály által szabályozott – tagolt rendszere volt, fokozatokkal/osztályokkal, jól felismerhető struktúrával. Érdekesség, hogy a katonai és a polgári kitüntetések rendszere ekkor még nagyon elkülönült, nem igen volt közöttük átfedés, átjárás.

És a jó kis rendi öltözékek vállfára kerültek?

Részben, hiszen ezekben a kitüntetésrendszerekben a klasszikus rendi formáknak, szimbólumoknak már kevesebb hely jutott. A kitüntetések leegyszerűsödtek, méretükben lecsökkentek, könnyen viselhetővé váltak az egyenruhán vagy éppen polgári öltözéken.

Mi volt egyébként az a mögöttes társadalmi mozgás, új igény, amely életre hívta a modern kitüntetésrendszereket?

Egyrészt a XVIII. század elejétől Európa-szerte létrejöttek az állandó hadseregek, másrészt az állami közigazgatás is kezdett egyre jobban kiépülni, ami húzta magával az ezekben a struktúrákban érdemeket szerzők elismerési igényét.

Továbbra is elkülönült a katonai és a polgári kitüntetések rendszere?

A XIX. századtól egyre kevésbé, megmaradtak természetesen a külön katonai és polgári kitüntetések is, de egyre több olyan „általános” érdemrendet alapítottak, amely vegyesen adományozható volt katonai és polgári személyeknek is.

Tömegszerűvé is váltak mindezzel párhuzamosan a kitüntetésrendszerek?

Igen, a XIX. század elejétől, például a hadjárati érmek formájában, egyre nagyobb számban adományoztak kitüntetést az uralkodók, államok. A század közepén elkezdtek megjelenni a különféle alkalmi, például jubileumi emlékérmek is, tovább növelve a társadalomban „kint lévő” kitüntetésmennyiséget.

Látsz e mögött valamilyen társadalmi tendenciát?

Egyértelműen igen, egyrészt – mint már említettem – egyre tömegesebb volt a részvétel, akár az állam, akár a hadsereg életében, másrészt – a nemzeti, nemzetállami tudat erősödésével – egyre nőtt az igény a hovatartozás, az identitás látható kifejezőeszközei iránt. Ezzel párhuzamosan az uralkodó, az állam is egyre inkább megértette, hogy a kitüntetések, elismerések révén a lojalitás, a kötődés, a társadalommal való viszony is építhető.

Amely funkció aztán, gondolom, a XX. században futott csúcsra…

Igen, az 1930-as és 1940-es években…

Nem is az első világháborúban, amikor először álltak hadban milliók, tízmilliók?

Az első világháború nem hozott fundamentálisan újat a kitüntetésrendszerekben, csak kiteljesítette az addigi struktúrákat. Néhány új elismerést persze alapítottak, ám a fő tendencia a meglévő kitüntetéscsaládok még tagoltabbá válása volt, hogy a teljesítményt még differenciáltabban, például a háborús érdemeket figyelembe véve lehessen elismerni. Kifejezetten új trendet a „nagy háború” azonban nem hozott.

Akkor tehát az 1930-as és 1940-es évek…

Igen, a totalitáriánus politikai rendszerek vezettek be olyan, új típusú kitüntetéseket, amelyeknek a társadalom totális mobilizálása volt a célja. Ilyenek voltak például az anyasági, vagy éppen a sportkitüntetések. Ezeket az elismeréseket ráadásul a politikai szimbólumok is sokkal jobban uralták, mint elődeiket.

Azaz a kitüntetés a politikai propaganda eszközévé vált?

Ez, mármint hogy a kitüntetést politikai célokra használták, azért korábban is megfigyelhető volt, gondoljunk csak Ferenc Józsefnek arra a híres mondására, miszerint „annyi kitüntetést kell adni, hogy az is kapjon, aki megérdemli”, ám a totalitáriánus rendszerek elismerései – összhangban ezeknek a rezsimeknek a társadalomátalakító hevületével – minden addiginál mélyebben belenyúltak, vagy legalábbis bele kívántak nyúlni a társadalomba.

Mondhatjuk, ezek a rendszerek sokkal jobban kiaknázták a kitüntetésben rejlő lehetőségeket…

Igen, egyértelműen. De tekinthetjük ezt akár a kitüntetésekkel való visszaélésnek is…

Hogy néz ki a helyzet ma, a XXI. század megváltozott társadalmi viszonyai között?

Természetesen a kitüntetések kapcsán is elmondható, hogy a XXI. század újraértékeli a hagyományokat. A kitüntetések iránti társadalmi igény, a kitüntetések társadalmi elfogadottsága ma már nem olyan, mint volt korábban. A kitüntetések presztízse csökken, a mindennapokba illeszkedő viselésük visszaszorulóban van. Ugyanakkor látni ellenirányú fejleményeket is, például hogy a divatban megjelent a kitüntetés mint motívum, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a kitüntetés, annak adományozása, átadása továbbra is fontos eleme szinte bármely nemzeti ünnepnek.

Ez általános tendencia mindenhol a fejlett világban?

A történelmileg stabilabb országokban – ilyenek például, de nem kizárólagosan az európai monarchiák –, ahol kevesebbet változott a kitüntetésrendszer, tapasztalataim szerint nagyobb a presztízse a kitüntetéseknek, bemutatásuk hagyománya is élőbb. Elég, ha belegondolunk, hogy például Nagy-Britanniában cégek tömkelege él abból, hogy a kitüntetések intézményekben, otthon, ruhán való bemutatására szakosodott. A történelmileg kevésbé szerencsés országokban, ahol gyakran változott a kitüntetésrendszer, és ide sorolom hazánkat is, a kitüntetések társadalmi presztízse sokkal jobban megkopott az idők során.

Hát akkor ebben is van mit behoznunk… Egy kérdést még engedj meg, hogy feltegyek, mielőtt rákanyarodunk a magyar kitüntetéstörténetre, és lehet, hogy erre előbb kellett volna kitérni: létezik precíz definíciója a kitüntetésnek?

A kitüntetés tág kategória, és abban az értelemben, ahogy köznyelvileg használjuk, nem is pontos kifejezés. Ha nagyon „szakmázni” szeretnénk, akkor három halmazt tudunk elkülöníteni: a rendjelet, amely valamely rendhez való tartozást fejez ki, az ezzel a jellemzővel nem bíró, ám viselhető jelvénnyel szintén rendelkező kitüntetést, valamint az emlékérmet-emlékjelet, amely valamely eseményen való részvételt, esetleg évfordulót juttat kifejezésre.

Váltás váltás hátán

Na de nézzük hazánkat! Honnan indulunk?

A XIV. századtól, a Károly Róbert által alapított Szent György Rendtől és a Luxemburgi Zsigmond által létrehozott Sárkány Rendtől, amelyek klasszikus uralkodói lovagrendek voltak. Ám rendszeres gyakorlattá csak a Habsburg Birodalomba szervesen betagolódott, XVIII. századi Magyar Királyságban kezdett válni, hogy magyar személyek érdemrend-adományozásban részesültek.

Ezek Habsburg-érdemrendek voltak?

Igen, elsősorban, bár a Szent István Rend például magyar királyi alapítású érdemrend volt.

Gondolom, az igazi áttörést a magyar kitüntetéstörténetben 1848-49 hozta…

Igen, az első önálló magyar kitüntetéstörténeti epizód az 1848-49-es szabadságharc, amely megalkotja az első, minden szempontból sajátnak tekinthető kitüntetésünket. Egyébként már az 1848. áprilisi törvények kapcsán felmerült egyes Habsburg-kitüntetések – például a Vitézségi Érmek – „honosítása” – az elképzelés a német helyett magyar nyelvű felirat elhelyezése lett volna –, ám erre végül nem került sor, és egy komplett reform keretében egy teljesen új, önálló kitüntetést alkottak meg, 1849 márciusában, Magyar Katonai Érdemrend, illetve Magyar Hadi Polgári Érdemrend néven.

Ezeket ténylegesen adományozták is?

Ideiglenes jelvénnyel ugyan, de igen, sőt a harmadik osztályt kifejezetten nagy számban kapták meg arra érdemesek.

Miért ideiglenes jelvénnyel?

A szabadságharc kellős közepén nem igen volt arra mód – vélhetően sem a financiális, sem a hadi helyzet nem tette lehetővé –, hogy a tervek szintjén egyébként már létező „végleges” jelvényeket legyártsák. Érdekesség viszont, hogy utóbbiakból az emigrációban számos példány készült, ezek ma már szintén nagy ritkaságnak számítanak.

A szabadságharc bukása, gondolom, megpecsételte az önálló magyar kitüntetés sorsát is…

Igen, Magyarország újra az Osztrák Császárság (később Osztrák-Magyar Monarchia) kitüntetésrendszerét használta, amelynek a Szent István Rendet leszámítva nem voltak kifejezetten magyar elemei, bár tény, hogy – főként IV. Károly rövid uralkodása idején – bizonyos mértékig figyelembe vette a magyar szimbolikát.

Az újabb korszakhatár, gondolom, 1918?

Az 1918-19-es események nem hoztak kitüntetéstörténeti szempontból releváns változást, igaz, tudható, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság tervbe vette egy teljesen új kitüntetésrendszer létrehozatalát, ám ebből nem valósult meg semmi. Így végül az új, önálló magyar kitüntetésrendszer 1920-tól, már a Horthy-korszakban állt fel, majd teljesedett ki.

Logikáját, struktúráját tekintve az új rendszer folytatólagosnak (volt) tekinthető az 1918 előttivel?

Kétségtelenül vettek át logikai elemeket, illetve a külső jegyeket illetően is volt hasonlóság, ám az 1920 utáni alapvetően önálló kitüntetésrendszernek tekinthető.

Hogyan kezelte a kitüntetésrendszer azt a tényt, hogy államformáját tekintve ugyan királyság volt Magyarország, ám nem volt királya?

Az első időszakot nagyfokú óvatosság jellemezte. Az új kitüntetésrendszert a kül-, illetve belpolitikai érzékenységek figyelembevételével igyekeztek kialakítani. Különösen a hagyományosan uralkodói előjognak számító rendjelalapításoknál volt ez megfigyelhető. Például a Magyar Érdemkeresztnél, amely struktúrájában, külalakját tekintve egyértelműen rendjelszerű volt, mégis érdemkereszt lett az elnevezése. Később, a Horthy-rendszer megerősödésével a kezdeti óvatosságra nem volt már szükség, így nevezték át 1935-ben a Magyar Érdemkeresztet Magyar Érdemrendre.

1945-ben aztán újabb váltás következett…

Az első években ennek mértéke kevésbé volt jelentős, az új kitüntetésrendszer a struktúráját, illetve az egyes kitüntetések kinézetét illetően még sok ponton hasonlított az 1945 előttire, ugyanakkor már megjelentek az új időket hirdető kommunista jelképek is. A teljes váltás aztán 1949-től következett be, igaz, ez is részben szakaszos volt, hiszen 1953-ig még egyes szerkezeti és viseleti jellemzőket tekintve – például az öt + három fokozattal rendelkező Magyar Népköztársasági Érdemrend és Érdeméremnél – megmaradtak az 1949 előtti hagyományok.

Majd megint váltás, mégpedig 1989 után…

Igen, a rendszerváltással, igaz, egy rövid ideig az ideológiát a jelképek szintjén nem tükröző kitüntetéseket, mint például a Zászlórendet vagy a Csillagrendet tovább adományozták, ám 1991-től aztán tényleg létrejött a bizonyos változtatásokkal ma is létező új kitüntetésrendszer.

Melyik történelmi előképhez, korszakhoz nyúlt vissza az 1991-es kitüntetésreform?

Alapvetően az 1946-oshoz, az elnevezéseket, szimbolikát, szerkezetet tekintve egyaránt, igaz, a későbbiek folyamán, például a honvédelmi miniszteri elismerésekkel, számos 1945 előtti elemet is integráltak.

Tudatos, szisztematikus munka

Nemhiába, fordulatos történelem fordulatos kitüntetéstörténetet is jelent… De ha már fordulatok, mennyire volt kacskaringós a Hadtörténeti Múzeum pályája, már ami a falerisztikát illeti? Az első pillanattól fogva gyűjtötte a múzeum a kitüntetéseket?

Igen, a katonai kitüntetések a kezdetektől, azaz az 1918-as alapítástól fogva fontos célterülete volt az először Hadtörténelmi Múzeum, majd Hadimúzeum néven futó intézmény gyűjtési tevékenységének. A hagyatékok átvétele vagy megvásárlása mellett az akkoriban kifejezetten kiterjedt hazai és külföldi kereskedői kapcsolatrendszere segítségével is rengeteget akvirált a múzeum, de az intézmény jelen volt Bécsben, maguknál a gyártócégeknél is, illetve hirdetett a helyi, katonai szaklapokban, sőt egy időben a nagy európai aukciósházaknál, árveréseken is aktív szereplő volt. Az elődök nagyon tudatos, szisztematikus munkát végeztek.

Mely korszak(ok)ra fókuszáltak?

A hangsúly az 1920-as években értelemszerűen az első világháborún, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia időszakán volt, de a múzeum igyekezett korábbi kitüntetéseket – például 1849-es ereklyéket – is beszerezni.

Apropó, Osztrák-Magyar Monarchia, hogy sikerült a szétválás után az osztrákokkal megegyezni? Hiszen 1918 előtt csak Bécsben volt hadimúzeum…

Az osztrák-magyar kultúrkincs-megosztási egyezmény kifejezetten korrekt feltételeket szabott a mi szempontunkból is. Egyrészt sok átadás történt, például a Mária Terézia Katonai Rend magyarok által elnyert példányai Budapestre kerülhettek, másrészt a muzeológusok, kutatók kölcsönösen hozzáférhettek, hozzáférhetnek ma is az anyagokhoz. Más kérdés, hogy az egykori átadásokból sajnos sok tétel megsemmisült a második világháború alatt.

Létezik kötelespéldány-rendszer nálatok is?

Nem, olyan legalábbis, mint az Országos Széchényi Könyvtárnál, nálunk nincs, viszont hivatalos átadás mindig is volt. Már az 1930-as és 1940-es években is folyamatosan kapott a múzeum hivatalos átadás formájában anyagot, például a miniszterelnökségi kabinettől vagy a honvédelmi tárcától, és ez máig nem változott, a Honvédelmi Minisztérium például rendszeresen ad át kitüntetéseket, jelvényeket, egyéb tételeket. Egyébként erre a múzeum vezetése, szakemberei is nagy hangsúlyt fektetnek, és igyekeznek a hivatalos átadás csatornáit fenntartani, támogatni.

Mekkora egyébként a múzeum gyűjteménye?

A teljes Numizmatikai Gyűjteményünk – mert így hívják hivatalosan – mintegy 45 ezer darabot számlál: kitüntetést, jelvényt, emlékérmet, plakettet. Nagy erősségünk a dokumentáció, ami óriási segítség a kutatók számára, például egy-egy kitüntetés, jelvény korszakolásánál, rendszeresítésének meghatározásánál.

Ti magatok is kutattok, ugye?

Igen, bizonyos értelemben a kezdetektől, szisztematikusan pedig az 1970-es évek elejétől. A Numizmatikai Gyűjteményt 1970 és 2000 között vezető Makai Ágnes az, akinek a nevéhez az első igazán komoly kitüntetéstörténeti alapkutatások és alapművek fűződtek, fűződnek mindmáig.

És persze a gyűjtemény tételei folyamatosan láthatók a múzeum kiállításain is…

Természetesen, a bemutatás, a történelmi jelentőség kiemelése, a személy(ek)hez kötés az első pillanattól fogva fontos törekvése volt az intézménynek.

Hogy látod, mi a társadalmi relevanciája annak, amit csináltok?

Egy múzeum feladata a gyűjtési területéhez tartozó tárgyak gyűjtése, őrzése és közzététele. A Hadtörténeti Múzeum esetében ez a XVIII. század elejétől napjainkig terjedő, magyar és magyar vonatkozású militáriát – a numizmatikai gyűjteménynél: kitüntetést, jelvényt, emlékérmet, plakettet – jelenti. Ezeken a tárgyakon keresztül igyekszünk a történelmi változásokat, eseményeket bemutatni, illusztrálni. A kitüntetések egyébként mindenkor látványos elemei egy-egy kiállításnak, van tehát eleve egy erős esztétikai jogosultság, és akkor még nem beszéltünk az általuk hordozott történelmi értékről, jelentésről, tudásról.

És milyen a társadalmi fogadtatás?

Én alapvetően pozitívnak látom. Az „egyszerű” látogatóktól kezdve, az amatőr kutatókon, gyűjtőkön át, a szervezetten érkező iskoláscsoportokig terjed az érdeklődők köre. A történelemtanároknak köszönhetően aktív részei vagyunk a történelemoktatásnak, jelen vagyunk a felsőoktatásban – a kitüntetéstörténet is a tananyag része –, folyamatosan fogadunk muzeológushallgatókat, gyűjteménykezelői tanfolyamok résztvevőit, és kiválóak az intézményközi kapcsolataink is, például az ugyancsak jelentős falerisztikai gyűjteménnyel rendelkező Magyar Nemzeti Múzeummal, illetve a numizmatikai kollekcióval bíró kisebb múzeumokkal is.

Arról már beszéltünk, hogy a XXI. század miként változtatja meg a kitüntetés társadalmi helyzetét, elfogadottságát. Titeket hogyan változtat meg?

Múzeumként eleve nem válhatunk statikussá, ami a módszereinket illeti, azokon folyamatosan fejleszteni kell, követve a társadalmi igények változásait. A virtuális tartalmak, az interaktív és élményszerű megoldások, a digitalizáció, a gamifikáció (játékelemek felhasználása például munkához, tanuláshoz – a szerk.) a mi kiállításainkat is jellemzi, a pandémia pedig az online anyagok előretörését segítette. A másik meghatározó trend a „perszonalizáció”: igyekszünk a történelmet személyes történeteken, konkrét személyeken és tárgyaikon keresztül bemutatni, és ehhez a kitüntetés nagyon jól alkalmazható. Ugyanakkor fontos látni azt is, hogy egy szűkebb kör részéről továbbra is van igény arra, hogy katalogizáljunk, hogy teljes rendszereket, teljes struktúrákat mutassunk be.

Tisztelet a tárgyak iránt

Egy picit hadd legyek most én is személyes: miért lesz valakiből muzeológus?

Számomra ez sosem volt bonyolult kérdés, ugyanis az édesanyám is muzeológusként dolgozott – néprajzos volt, mindennapi kultúrával foglalkozott –, én a fél gyermekkoromat múzeumban töltöttem, így nem volt meglepetés, hogy én is erre a pályára léptem.

Tehát családi örökség. És mi kell hozzá? Mármint hogy valaki muzeológus (jó muzeológus) legyen…

Közhelynek hangozhat, de első helyen ami kell, az a tárgyak iránti érdeklődés, tisztelet. Kell még rendszerben gondolkodás, a megőrzés és rendszerezés iránti igény. Illetve egy történeti múzeumban, amilyen mi is vagyunk, nem árt a történelem iránti kíváncsiság sem.

Volt elképzelésed azzal kapcsolatban, hogy melyik múzeumban akarsz majd dolgozni?

Nem. Azt tudtam csak, hogy szívesen dolgoznék muzeológusként, de hogy végül itt találtam meg a szakmai boldogságomat, abban inkább a véletlen játszott szerepet.

Éspedig?

Adódott egy lehetőség, még gimnazistaként, hogy engem itt örömmel fogadnak, nyári munkára, dolgoztam is több gyűjteményben, így aztán, történész-muzeológusi egyetemi tanulmányaim végeztével, magától értetődő volt, hogy a Hadtörténeti Múzeumban helyezkedjem el.

Mikor volt ez?

2001 tavasza óta vagyok itt folyamatos jelleggel. Még azt megelőzően, Makai Ágnes alatt kezdtem, gyűjteménykezelőként, majd, az ő nyugdíjazása után, én vettem át a Numizmatikai Gyűjtemény vezetését.

Kutatsz is, illetve sokat publikálsz.

Így van, a XX. század első felének magyar kitüntetéseivel és jelvényeivel foglalkozom. Emellett nagyon érdekelnek a külföldi-magyar kitüntetési kapcsolatok is, elsősorban is a brit-magyar, a finn-magyar, valamint a japán-magyar.

Izgalmasan hangzik…

Nagyon érdekes részterületek ezek, amelyekkel előttem nem igen foglalkozott senki, így volt mit kutatni, feldolgozni. Emellett meghatározó a személyes szál is, én az angol szakot is elvégeztem, a feleségem japán szakos volt, a finn összefüggés pedig hagyományosan erős a múzeumban.

Tudom, elcsépelt kérdés, mégis felteszem: innen tervezel nyugdíjba menni?

A kezdetektől fogva megtalálom az örömömet a kitüntetések, jelvények és emlékérmek világában, van lehetőségem kutatni, publikálni, előadni, szeretem a klasszikus múzeumi – például a kiállítási – munkát is, és még rengeteg tervem van, hogy mivel szeretnék foglalkozni, szóval igen, nagyon remélem, hogy még jó sokáig lesz lehetőségem ezt a munkát végezni.

„Nem tudunk mindenben elmélyedni”

Beszéljünk egy kicsit a falerisztikáról, a falerisztikai tudományos életről. Mikortól létezik egyáltalán a kitüntetéstudomány?

Az első kitüntetésbemutató kiadványok a XIX. század közepén jelentek meg. Ezek az eligazodást segítették, illusztrációkkal, leírásokkal, az egyre komplexebbé váló kitüntetésrendszerekben. Vélhetően a felsőbb társadalmi rétegek, udvari körök forgatták őket, illetve az államigazgatásban is szükség lehetett rájuk. Ugyancsak a falerisztika előfutárai a különféle almanachok, sematizmusok (névkönyvek), amelyek személyre lebontva sorolták fel, hogy ki milyen kitüntetésben részesült.

Tudományos munkának ezek ugye még nem voltak tekinthetők?

Abszolút nem. A következő fázis az 1920-as, 1930-as évekhez köthető. Ekkor jelent meg a szervezett gyűjtői érdeklődés, kitüntetések kezdtek el feltűnni árveréseken, és ez húzta magával a tudományos érdeklődést, kutatást és publikációt is. Az igazi kibontakozás azonban a második világháború után következett be, az elmúlt évtizedekben pedig robbanásszerű volt a fejlődés.

Magyar viszonylatban honnan datálhatjuk a kezdetet?

Az első valóban komoly tudományos munka 1943-ban jelent meg, A rendjelek és kitüntetések történelmünkben címmel. A Felszeghy Ferenc szerkesztőbizottsági elnök után csak „Felszeghynek” nevezett, illusztrációkat, adatokat és alapszabályokat tartalmazó könyv a maga korában teljes körű kitüntetéstörténeti munkának számított, és hosszú ideig az első számú tudományos alapműként szolgált.

Mi történt 1945 után?

Viszonylag sokáig nem jelent meg komoly falerisztikai munka, a „csendet” a Besnyő Károly-Ruda Ilona szerzőpáros (utóbbi a NET kitüntetésosztályának vezetője volt) által összeállított hivatalos kiadvány, az A Magyar Népköztársaság kitüntetései törte meg 1966-ban, bár alapvetően ez sem tudományos műnek készült. Részben talán a kitüntetésgyűjtés hazai felívelésével párhuzamosan (erről részletesebben a Zeidler Sándorral készített interjúnkban írtunk – a szerk.) az 1970-es évektől viszont kifejezetten élénkké vált a falerisztikai tudományos élet. A múzeumi berkekből Halápi Lászlót, a Hadtörténeti Múzeum munkatársát említhetném, aki a múzeum kitüntetéstörténeti érdekességeiről számolt be, illetve a már említett Makai Ágnest, aki az 1848-49-es kitüntetések, majd a Mária Terézia Katonai Rend témájában folytatott mélyreható kutatásokat, és tette közzé publikáció formájában az eredményeit. Az 1970-es évektől a Numizmatikai Közlönyben és az Az Érem folyóiratban is egyre gyakrabban jelentek meg falerisztikai témájú cikkek, részben gyűjtők tollából.

A rendszerváltás, gondolom, újabb lökést adott…

Igen, az 1990-es, majd a 2000-es években a falerisztika véglegesen polgárjogot nyert a numizmatika tudományán belül az olyan alapmunkáknak, mint a Makai Ágnes és Héri Vera, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa által írt Kereszt, érem, csillagnak, vagy a 2006-ban kiadott, Bodrogi Péter, Molnár József és Zeidler Sándor által jegyzett Nagy magyar kitüntetéskönyvnek köszönhetően. Említést kell tennünk Pandula Attila és Pallos Lajos, illetve a már elhunyt Lakatos Sarolta munkásságáról is. Az elmúlt tíz-tizenöt évben pedig már se szeri, se száma a jobbnál jobb, a kitüntetések mellett a jelvényekkel is foglalkozó publikációknak, könyveknek.

Ezeknek mind nagyobb hányada kapcsolódik gyűjtőkhöz…

Így van, és ezt én örömteli folyamatnak tartom.

Nem versenyhelyzetként éled meg?

Éppen ellenkezőleg! A múzeumi és a gyűjtői világ között gyümölcsöző szakmai kapcsolatok tudnak kialakulni. Látni kell, hogy a muzeológus nem képes széles szakmai területet mélyen lefedni, ez egyszerűen lehetetlen. Nem tudunk mindenben elmélyedni. A tudományos igényességgel fellépő gyűjtők pedig ki tudják pótolni a mi hiányosságainkat. Jómagam is rengeteget profitálok a „tudós gyűjtők” kutatási és publikációs tevékenységéből.

És az sem zavar, ha ritka darabok kerülnek magángyűjteménybe?

Szerencsére a mi múzeumunk tele van értékes hagyatékokkal, műtárgyakkal, műtárgycsoportokkal, nincs miért irigykednünk. Illetve – és engedd meg nekem ezt a feketehumort – előbb-utóbb a magángyűjtemények is nálunk kötnek ki…

Újra meg újra elhangzik a gyűjtőkkel szemben a kritika, hogy nem elég alaposak, nem elég tudományosak. Te hogy látod ezt?

Nekem alapvetően jók a tapasztalataim a gyűjtőkkel. Nem véletlenül erős ambícióm, hogy muzeológuskollégáimmal együtt kialakítsunk a tudományos igényű gyűjtőkkel egy kölcsönösen értékes tartalommal feltöltött együttműködési keretet. Tény ugyanakkor az is, hogy még mindig vannak olyan gyűjtők, akiknek a körében mérsékelt a fogadókészség a tudományos megközelítés, a szakirodalom forgatása iránt. De nekem ezzel sincs bajom, mindenki úgy gyűjt, ahogy szeretne.

Mit tud a Hadtörténeti Múzeum a gyűjtők számára kínálni?

Fontos látni, hogy az elsődleges kutatásnak még mindig nagy szerepe tud lenni. A könyvekben, folyóiratokban, online elérhető szakcikkekben ma már rengeteg minden megtalálható, ám még mindig bőven akad feltáratlan terület, nyitott kérdés. A Hadtörténelmi Levéltár (a Hadtörténeti Múzeumhoz hasonlóan a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum részeként működő közgyűjtemény – a szerk.) hihetetlen információs bázis bármely kutatáshoz, és a Numizmatikai Gyűjtemény is mindenki számára elérhető, aki szeretne elmélyülni adott területen, és szeretne kézbe venni, megvizsgálni garantáltan eredeti darabokat.

Hogy látod, nem lenne érdemes a falerisztikát ma már önálló, a numizmatikától elkülönülő tudományterületként értelmezni?

Kétségtelen, hogy a falerisztika egyre jobban kiválik, kiemelkedik a numizmatikából, illetve differenciálódik a militáriától. Ahogy egyre több a specializált gyűjtő, egyre szélesebb és mélyebb a tudás, egyre több a szakirodalom, úgy válik a kitüntetéstudomány is egyre autonómabbá. Ráadásul a kitüntetésgyűjtés hihetetlenül látványos terület, egy-egy mívesebb darab szemet gyönyörködtetően szépséges, és azt sem szabad elfelejteni, hogy – szemben mondjuk a pénzérmékkel – egy-egy komolyabb kitüntetést akár személyekhez, és ezáltal magához a nagybetűs történelemhez köthetünk. Na de a kérdésedre válaszolva, a falerisztika ma még a numizmatika egyik részterülete, ám ki tudja, mit hoz akár már a közeljövő.

 

Életrajz

Sallay Gergely (1977 – )

Történész, muzeológus. A Károli Gáspár Református Egyetemen történelem és angol, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán legújabb kori történeti muzeológusként végzett, PhD-fokozatát pedig a Debreceni Egyetemen szerezte. A Hadtörténeti Múzeum Numizmatikai Gyűjteményének vezetője, a Dokumentációs Osztály főosztályvezetője. A Magyar Numizmatikai Társulat főtitkárhelyettese. Számos kitüntetéstörténeti publikáció, kiadvány és könyv szerzője. Nős, három gyermeke van. Kitüntetéseket ábrázoló bélyegeket, valamint kitüntetés-szakirodalmat gyűjt. Sportol, szeret biciklizni.