Hónap: 2022 március

Hogy kerül egy zalai sváb fiú Olekszij Fedorov ukrán partizánvezér németek ellen harcoló legendás egységéhez? Miért tetteti orosznak magát magyar szállásadói, köztük leendő felesége előtt? Miért olyan titkos a BM-es karrierje? De ami a legizgalmasabb kérdés: hogy lesz valaki Rákosi Mátyás „keresztfia”? Tiszai Zoltán életútja – amelyet kitüntetésein és dokumentumain keresztül rekonstruálunk – betekintést enged a XX. századi magyar történelem fordulataiba.

Ilyen névvel nem lehet valaki a mozgalom tagja! A családi anekdota szerint ez az üzenet érkezett a moszkvai rádiótávírász-kiképzésen tartózkodó Tendl Zoltánhoz vélhetően valamikor 1944 derekán személyesen Rákosi Mátyástól. A későbbi magyar pártvezér állítólag még azt is kikötötte (javasolta), hogy az új, magyaros hangzású név ugyancsak „T” betűvel kezdődjék. Így lett Tiszai Zoltán a sváb Tendl családba 1921-ben, Zalalövőn született Zoltánból. A teljes névváltás, a hivatalos jogi aktus ellenére, egy ideig ugyanakkor még váratott magára, Zoltán még az 1940-es évek végén is Tendl-Tiszai vezetéknéven szerepelt egyes hivatalos dokumentumokon. És bár Rákosi Mátyással soha nem találkozott, a családi legendáriumba beégette magát, hogy bizonyos értelemben ő Magyarországa egykori teljhatalmú urának „keresztfia”.

Tendlék mindössze egy generáció óta éltek Magyarországon Zoltán születésekor; a felmenők Grazból érkeztek valamikor az 1880-as vagy 1890-es években. Zoltán édesapja, az első világháborúban komoly harctéri sérülést szerző Tendl Károly a mai szlovén határon található Szentgyörgyvölgyön alapított téglagyárat, édesanyja, Unger Anna pedig bábaasszony volt. A család törekvő volt, a téglagyár, bár nem volt nagy, de az édesapa szorgalmának, ügyességének és megbízhatóságának köszönhetően prosperált, az édesanya pedig egyfajta helyi hírességgé nőtte ki magát. Zoltán hentes-mészárosnak tanult – a családi anekdota szerint nem volt éppen a legtehetségesebb ebben –, majd egy zalai vendéglőben kezdett el dolgozni, pincérként. A családi visszaemlékezések szerint még évtizedekkel később is mindig nagyon pontosan meg tudta mondani, hogy mi az, amit egy vendéglőben, étteremben enni szabad, mert biztosan friss, és mi az, amit nem.

Zoltán 1942-ben, 21 évesen vonult be tényleges katonai szolgálatra, mégpedig a soproni 7. könnyű hadosztály 34/II. zászlóaljához. A keleti hadszíntérre 1943. július elején került ki, vonatbiztosító alakulathoz. Alig fél évvel később azonban – a család szavaival élve – „átlógott az oroszokhoz”. A visszaemlékezések szerint „felismerte a helyzetet, hogy a háború elveszett, és nem akart meghalni”, lépésének nem volt semmilyen ideológiai háttere. Zoltán rövidesen a híres ukrán partizánvezér, Olekszij Fedorov egységéhez került, innen küldték Moszkvába, rádiótávírász-kiképzésre. 1945 januárjától a szovjet reguláris erők kötelékében szolgált, a II. ukrán front egyik felderítő alakulatánál. Nemsokára már Magyarországon tartózkodott, egy orosz tisztet kísért, a család azt is fel tudta idézni, hogy egy ideig a debreceni Arany Bika szállóban lakott, szobaszomszédja pedig Gerő Ernő volt. Innen került, a háború végeztével, Újpestre, ahol egy magyar család adott neki otthont. Itt már egy orosz mérnök kísérője volt, ráadásul „titkos küldetésben”, ezért hónapokig el kellett titkolnia, hogy magyar, így oroszul beszélt, és Gyimának hívatta magát. Ám a „dekonspiráció” elkerülhetetlen volt, mivel beleszeretett a háziak lányába, későbbi feleségébe, Marikába, így egy idő után felfedte magát.

Tiszai Zoltán karrierje 1945 után gyors felfutásnak indult. Még 1944-ben párttag lett, 1945 nyarától pedig a Magyar Kommunista Párt országos központjában dolgozott, egészen az 1947-es választásokig. 1947-ben a Belügyminisztérium állományába került, egészen pontosan a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályához (ÁVO), mégpedig – mint képzett rádiótávírász – operatív technikai területre. Müller Rolf kutatásai szerint sokáig a Hírosztály egyik alosztályvezetője volt, majd a II/10-j alosztálynál dolgozott. Az 1956-os forradalom sem akasztotta meg a pályafutását, 1957-ben viszonylag gyorsan igazolták, ezt követően az alosztály csoportvezetője lett. 1959 májusától a II/16. (rádióelhárító) osztály kötelekének volt a tagja, majd a III/V-7. (terv- és pénzügyek, anyaggazdálkodás) osztályon dolgozott alosztályvezetőként. A forradalom idején százados volt, később őrnaggyá nevezték ki, nyugállományba pedig – 1969-es infarktusát követően – alezredesként került. 1975-től a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kerületi bizottságának volt a társadalmi munkatársa.

A családi visszaemlékezések jól illusztrálják, hogy milyen szintű titkolózás jellemezte a korszakot. „Ha az iskolában megkérdezték, mi apu foglalkozása, annyit mondhattam, hogy BM-dolgozó, és tényleg nem tudtam többet” – mondja a lánya, aki az 1950-es évekből annyira emlékszik csak édesapja kapcsán, hogy „korán ment, későn jött, és gyakran volt gondterhelt.” Illetve amit még tudtak, legalábbis a gyerekek (Tiszainak egy fia és egy lánya született, előbbi 1947-ben, utóbbi 1949-ben), hogy „ellenőrzésekre megy, szerte az országban.” Ebből az időszakból két, az akkori rendszer működése szempontjából érdekes – személyes – momentumot is fel tud a család idézni. Egyrészt 1947-es esküvőjét követően Tiszai pártfegyelmit kapott, mivel templomban is megtartották, ráadásul egyenruhában jelent meg, másrészt amikor édesapját kulákká nyilvánították, és megkezdték a kitelepítését, azonnal intézkedett Budapesten, és visszahozatta.

Viszonylag sok tudható arról, hogy mit csinált Tiszai Zoltán az 1956-os forradalom idején. Egészen október 30-ig a szolgálati helyén maradt, oda minden nap bejárt, utána viszont – vélhetően a Köztársaság téri eseményekkel összefüggésben – „illegalitásba vonult”. Nyolc napig bújtatta lakásában Kern (Korn?) Andor, mégpedig abban a Visegrádi utcai házban, ahol saját otthonuk is volt. Munkahelyére november 10-én tért vissza, és megkezdte csoportja „vidéki és pesti objektumainak szakmai beindítását”. Izgalmas adalék, hogy Tiszai felesége minden olyan egyenruházati cikket, kitüntetést, dokumentumot elégetett, megsemmisített, amely alapján Tiszai államvédelmi háttere azonosítható lett volna, anyagát emiatt jókora „lyukak” jellemzik, illetve jó pár tétel későbbi pótlás. Hogy ebből a szempontból (sem) ment minden gördülékenyen a forradalom utáni időszakban, kiválóan illusztrálja, hogy igazolóanyagában többször is szerepel Tiszai panasza, miszerint nem pótolták a megsemmisített kitüntetéseit. Később elégedetlenségének adott hangot azzal kapcsolatban is, hogy a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet nem kapta meg, holott 1956 októberében „utolsó volt, mikor el kellett hagyni az épületet”.

Tiszai Zoltán 1986-ban hunyt el, a Farkasréti temetőben temették el, katonai tiszteletadással.

Tiszai Zoltán anyaga két nagy részre osztható: a kitüntetésanyagra, ideértve az adományozókat, igazolványokat, valamint a dokumentumanyagra.

A kitüntetésanyag legkorábbi tétele egy Magyar Szabadság Érdemrend bronz fokozat-adományozó, amelyen még a Tendl-Tiszai Zoltán név szerepel. A Magyar Szabadság Érdemrendet az 1946. évi VIII. törvénycikk alapította, két – ezüst és bronz – fokozattal, 1946. május 10-ével, „a független és demokratikus Magyarország megszületéséért és megerősítéséért, valamint általában a szabadságért és a demokráciáért folytatott küzdelemben kimagasló polgári vagy katonai érdemeket szerzett szabadságharcosok megjutalmazására”. Érdekesség, hogy az alapításról szóló törvényjavaslatot 1946. május 9-én (csütörtökön) fogadta el az Országgyűlés, az első adományozásokra (összesen 319-re, ebből 97 posztumusz) pedig május 11-én (szombaton) már sor is került. A kitüntetés formáját a Magyar Köztársaság Minisztertanácsának 1947. március 5-i ülésén megváltoztatták, így Tiszai, aki 1947. március 10-ével részesült az elismerésben, már a második típust kapta. Érdekesség, hogy az anyagban lévő kitüntetés és szalagsávja viszont már az 1957-es – harmadik – típus. Az elismerést ugyanis a Népköztársaság Elnöki Tanácsának (NET) 1957. évi 61. számú törvényerejű rendelete megújította, az „1956. évi ellenforradalom leverésében érdemeket szerzett állampolgárok kitüntetésére”. A régi-új kitüntetés előlapja identikus az 1947-esével, a hátlapon viszont az 1957-es (Kádár-) címer látható. Hogy Tiszai anyagában miért az 1957-es típus található, ennek oka nem teljesen világos, de nem lehetetlen, hogy az eredeti kitüntetés, habár nem volt az 1949 utáni politikai berendezkedéshez szorosan kapcsolható, Tiszai felesége 1956-os „megsemmisítő akciójának” esett áldozatul, így a kitüntetést emiatt hivatalosan pótolták. Erre utal, hogy a tárgycsoportnak a része egy 1959. december 14-i keltezésű, Ruda Ilona, a NET kitüntetésosztályának akkori vezetője által aláírt igazolás is, amely igazolja, hogy Tiszai valóban részesült az elismerésben.

A kitüntetésanyag következő darabja Tiszai Zoltán Szocialista Hazáért Érdemrendje. A Kádár-korszak emblematikus elismerésének számító „Szochazát” a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1966. évi 29. számú törvényerejű rendelete alapította, 1966. december 18-ával, „a felszabadulás előtt a forradalmi mozgalomban hazánk szocialista társadalmi rendjének megteremtése érdekében kifejtett és elismert kimagasló tevékenység kitüntetésére”. A szűk 10 ezerszer adományozott kitüntetés több előjoggal is járt, így a kitüntetett nyugdíját legalább havi 1600 forintban kellett megállapítani, a közalkalmazottakat megillető vasúti utazási kedvezmény járt neki, emellett továbbtanuló gyermeke az oktatási intézményekben való felvételnél kedvezményt élvezett. Tiszai 1967. április 15-ével részesült az elismerésben. A tárgyegyüttes része egy 1977. március 4-i keltezéssel kitöltött kérdőív is, amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kerületi bizottsága küldött meg Tiszai Zoltánnak, azzal a céllal, hogy felmérje életkörülményeit. A kérdőív minden bizonnyal nem helyi kezdeményezés, hanem egy nagyobb, akár országos, a Szocialista Hazáért Érdemrend adományozásának 10. évfordulója apropójából elvégzett felmérés része lehetett.

Két szempontból is rendkívül izgalmas tétel Tiszai Zoltán első „Kiváló Szolgálatért” Érdemérem-adományozója. Egyrészt mert egy az államvédelem tagjai számára adományozott speciális változatról van szó, amelyen a megszokott „érdemes és eredményes munkássága elismeréséül” helyett „az államvédelem érdekében kifejtett eredményes munkájáért” méltató szöveg szerepel. Másrészt mert egy a már említett okokból, 1958. május 28-ával kiadott hivatalos másolat, amelyen ugyanakkor még az 1949-es címer szerepel (miközben a szárazbélyegzőn az 1957-es címer látható), bő egy évvel a megszüntetése után. Az adományozó mellé járó kisalakú igazolvány is a régi, „Rákosi-címeres” változat. További érdekesség, hogy a kitüntetés is 1957 előtti (a jelvényen az 1949-es címer látható, a szalagsávon nincs miniatűr, és a doboz is az eredeti, 1954-1956 között használt változat), igaz, az sajnos már nem kideríthető, hogy a szett esetleg megúszta a megsemmisítést, és így az eredeti, 1955-ös adományozás, vagy szintén 1957 utáni pótlás. Érdekesség az is, hogy az adományozón rendfokozat nem szerepel. Az 1955-ös adományozást egyébként „hozta” anno a Magyar Közlöny, mégpedig az 1955/9. száma, 1955. január 27-ével, „az országos partizántalálkozó alkalmából, a partizán- és az ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységük elismeréséül” indokolással.

A „Kiváló Szolgálatért” Érdemérmet Tiszai másodszor, 1962. július 20-ával is megkapta, az érdem utáni első után ezúttal a szolgálati évei után (1964-ig a Szolgálati Érdemérmet 10, a „Kiváló Szolgálatért” Érdemérmet 15 év szolgálati év után is adományozták). Ezen már r., azaz rendőr őrnagyként szerepel. A Szolgálati Érdemérmet 1960. február 25-ével kapta meg (ezen is r. őrnagyként szerepel), ami némi csúszást jelent, figyelembe véve, hogy a szolgálati jogviszonya 1947-tel kezdődött. Ennek okáról nem áll rendelkezésre információ. A megszokottak szerint 1970. április 4-ével – 116 ezer további adományozott mellett – ő is megkapta a Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet, illetve – röviddel nyugállományba kerülése előtt – a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát. A 20 éves Szolgálati Érdemérmet 1967. július 10-ével vehette át. Az anyag további érdekessége a szovjet Harci Érdemekért Érdemérem kitüntetés, amelyet – a szovjet igazolvány tanúsága szerint – 1970. május 11-ével vehetett át (a magyar viselési engedély 1970. július 27-i keltezésű). A Magyar Közlöny (1970/66. száma, 1970. augusztus 5-ével) ezt a kitüntetést is szerepeltette, „a Nagy Honvédő Háborúban szerzett érdemeik elismeréséül” indokolással. Végezetül a falerisztikai anyag érdekessége még az MPBSZ feliratú jelvény is, amelyet az 1945. május 23-a és 1948. február 29-e között működő Magyar Partizánok Bajtársi Szövetsége bocsátott ki tagjai számára, illetve a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1.103/1954. számú határozatával, 1954. december 5-ével, „Magyarország felszabadulásának 10. évfordulója alkalmából” alapított Magyar Partizán Emlékérem 464-es sorszámú miniatűr jelvénye is. Sajnos a nagyméretű jelvény, miként az adományozó nem kerültek elő, ezeket vélhetően szintén Tiszai felesége semmisítette meg 1956 októberében.

Ami a dokumentumanyagot illeti, különösen izgalmasak az igazolódokumentumok, így az 1956. december 14-i igazoló határozat, amelyet Mező Imréné, Mező Imre özvegye írt alá, vagy az igazolással kapcsolatos különféle anyagokat (önéletrajz, tanúvallomások, feljegyzések) tartalmazó, a Belügyminisztérium 1/14-es pártalapszervezete által összeállított mappa. Hogy Tiszai 1970-es nyugdíjazása után is részt vett a közéletben, azt szépen demonstrálja például a bírósági népi ülnöknek való megválasztásáról szóló 1973-as igazoló, vagy éppen az 1975-ös iratanyag a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kerületi bizottságához való társadalmi munkatársi csatlakozásáról. Tiszai Zoltán anyagának záródokumentumai a XIII. kerületi első titkár 1986. május 6-i részvétnyilvánító levele az özvegynek, a pb-titkár levelezése a temetésről a Fővárosi Tanács Közmű- és Szolgáltató Osztályával, valamint a Fővárosi Temetkezési Intézettel, továbbá a Budapesti Rendőr-főkapitányság elismervénye az elhunyt önvédelmi lőfegyverének átvételéről. Utóbbi dokumentum érdekessége, hogy tanúsága szerint a 6,35 mm űrméretű, Cz Brno Duo típusú csehszlovák pisztolyt, tartási engedély hiányában, először találtként regisztrálta a rendőrség, ám ezt utólag korrigálta a hatóság, mivel a jelek szerint az engedély meglett, és a család leadta.

Egyik anyaghoz sem tartozik, de – az özvegy jóvoltából – nagyon szépen megmaradt az 1986-os temetésről két koszorúszalag is, az egyiken „Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma”, a másikon „Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége” felirat szerepel. Utóbbi szervezetnek Tiszai tagja volt, amit az anyagban ugyancsak megtalálható tagsági igazolvány is bizonyít.