A célgyűjtés a gyűjtői lét egyik csúcsélménye. Megtalálni az adományozottat, a családját, kézbe venni, netán a kollekcióba beemelni egy darab történelmet – egyszerre nemes, történelemmegőrző és csodálatos, élménygazdag aktus. Komiszár Dénes az 1949-1989 közötti időszak egyik legritkább kitüntetését, egy Szocialista Munka Hősét kutatott fel célgyűjtéssel. Mandics István, a Nyíregyházi Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalat I. számú telepének vezetője 1955. március 8-ával részesült a magas elismerésben. Kitüntetése különösen izgalmas falerisztikai szempontból, hiszen az 1953-1956 közötti Szocialista Munka Hőse-adományozások közül a legritkább típusváltozatnak számít. 1953-ban 11, 1954-ben 39 adományozás történt, 1955-ben viszont csak kilenc, 1956-ban pedig nyolc. A pontos eloszlást ugyan nem ismerjük, de valószínűsíthető, hogy az 1953-as típusból 20, az 1954-es típusváltozatból – ideértve egy-két „hibrid”, azaz 1953-as csillagból és 1954-es szalagból álló példányt – 30, az 1955-ösből pedig 17 adományozás történt. Az 1955-ös típusváltozat a szalagjában tér el az 1954-estől, a szalagszövet színe fakóbb, textúrája sprődebb, a piros-fehér-zöld trikolór sávok a szalag közepén pedig egyforma szélességűek. Ami Mandics István – helytörténeti szempontból kiemelten izgalmas – anyagát illeti, különösen jó hír, hogy, Komiszár Dénes hathatós segítségével, méltó helyére, a nyíregyházi Jósa András Múzeumba került. Az alábbiakban közöljük Komiszár Dénes beszámolóját a kutatásáról, valamint a Mandics István-anyagról készült képeket.

Próba-szerencse

A Magyar Közlöny 1955. március 12-i, 29-i száma közölte, hogy „A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kiváló munkája elismeréséül Mandics Istvánnak, a Nyíregyházi Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalat I. számú telepe vezetőjének a Szocialista Munka Hőse címet és ezzel egyidejűleg a Magyar Népköztársaság Érdemrendje kitüntetést adományozza.” Amikor ezt megtaláltam néhány éve egy korabeli közlönyben, gondoltam egy merészet és nagyot: felhívást tettem közzé a Kelet-Magyarország napilapban – próba szerencse alapon, keresve Mandics Istvánt, vagy családját és a kitüntetéseket. A cikk megjelenése után pár nappal hívott az egyik újságíró a laptól, hogy jelentkezett Mandics Ottília, a leánya, és szeretné felvenni velem a kapcsolatot. Erre aztán végképp nem mertem gondolni, hogy ez ilyen gyorsan fog menni, hiszen szinte semmi esélyt nem adtam arra, hogy élnek még hozzátartozók.

Mint egy kisgyerek

Természetesen megtörtént a kapcsolatfelvétel, megbeszéltük a találkozó idejét és helyszínét. Elöljáróban annyit elmondott, hogy 1956-ban a családot sok megpróbáltatás érte, és ez a kitüntetéseken is meglátszik, illetve van, ami már meg sincs… Kissé nehéz szívvel hallgattam ezt, és mint egy kisgyerek, aki a karácsonyi ajándékra vár, kérdeztem a telefonban, hogy: „Ugye azért a Szocialista Munka Hőse megvan?” Kis szünet után, kedves hangon megnyugtatott, hogy igen, megvan és a doboza is.

Ez a valóság

A megbeszélt helyen és időpontban valóban megtörtént a találkozó, egy nejlonszatyorból előkerültek a relikviák, kissé remegő kézzel fogtam kezembe a darabokat és dokumentumokat. Mikor a csatos kis piros dobozra került a sor, már nagyon dobogott a szívem a torkomban, mert valóban úgy éreztem, mintha az Aranygyapjas Rend következne. Mikor kinyitottam, és megláttam a vörös szalagos, kalapácsos-búzakalászos arany csillagot, alig hittem, hogy ez a valóság. Volt még hozzá az eredeti, Dobi István által aláírt adományozó okirat – 1955. március 8-i dátummal – és a viharvert Magyar Népköztársaság Érdemrendje pótolt, összeeszkábált szalaggal és hiányzó kalapáccsal, búzakalásszal. A csomagban volt még néhány irat, bizonyítvány és fénykép, köztük az, amelyiken Mandics István a Magyar Népköztársaság Érdemrendjét és a Kiváló Dolgozó csillagot viseli, de a „szocmunkát” nem.

Megérte!

Pár percem volt csupán arra, hogy néhány fotót készíthessek a telefonommal a tárgyakról, mivel a család úgy döntött javaslatomra, hogy az anyag a nyíregyházi Jósa András Múzeumba kerül tartós letétként. És én nagyon boldog voltam. Hiszen sikerült némi részt vállalnom abban, hogy ezek a ritka kortörténeti dokumentumok közgyűjteménybe kerüljenek tudományos feldolgozásra és publikációkhoz, kiállításokhoz, megmentve őket a végső szétszóródástól. Tudtam, hogy megérte közzétenni a felhívást…

Komiszár Dénes