Tóth László: az ország traktorosa

Az “ÁP” nemesfém-verdejellel ellátott, 1965-ös Szocialista Munka Hőse kitüntetések (a témáról bővebben itt olvashat) cserefunkciójának bizonyítására kiváló lehetőség Tóth László sztahanovista traktoros anyagának vizsgálata.

Tóth László 1953. október 24-ével részesült a magas elismerésben, az “első 11” egyikeként (egészen pontosan, az ábécésorrend miatt, a 11-ikként). Ez alapján a Szocialista Munka Hőse első típusának első változatát kellett kapnia, a néhány éve a családtól előkerült anyagában mégis egy későbbi kitüntetés található. A darab egy “ÁP” nemesfém-verdejellel ellátott, 1965-ös típusú jelvény. Ugyanígy, az anyagban a Magyar Népköztársaság Érdemrendjéből – 1964-ig a Szocialista Munka Hőse adományozásával automatikusan együtt járt a Magyar Népköztársaság Érdemrendjének adományozása is – egy ún. “szűk koszorús” típus található, és nem az eredeti.

Sajnos a család nem emlékezett semmilyen cserére, viszont – a másodszori megkeresére – előkerült az eredeti Magyar Népköztársaság Érdemrendje, ami alapján kimondhatónak tűnik, hogy míg a Szocialista Munka Hőse jelvényeket visszaszolgáltatták az adományozottak, addig a Magyar Népköztársaság Érdemrendjei a tulajdonukban maradhattak. A Tóth-anyag arra a kérdésre sajnos nem ad választ, hogy vajon miért került sor a cserére, ugyanakkor nagyon valószínűnek tűnik, hogy az 1953-as típusokat “váltották ki” később, minden bizonnyal az 1954-es módosító jogszabálynak a kitüntetés külalakjára vonatkozó formai előírásaihoz való közelítés érdekében.

Az alábbiakban bemutatjuk az anyagot.


Zeidler Sándor: "Örültünk egymás sikerének"

Interjú Zeidler Sándorral az életéről, gyűjtésről, a rejtélyes harmadik világháborús kitüntetésekről

Meséljen a kezdetekről!

A gyűjtői pályámhoz, annak kezdeteihez kapcsolódó legelső emlékem az ötvenes évek elejéig vezethető vissza. Sok időt töltöttem Nógrádverőcén, a rokonoknál, és egy szép napon, éppen keresztapám háza előtt, lovas katonák vonultak fel. Szemle volt. Hát az nekem nagyon tetszett, mélyen hatott rám. Ugyancsak mélyen formált – természetesen – 1956. Tízéves voltam, és állandóan a Corvin közbe jártam. Bemásztam a kiégett tankokba, gyűjtöttem a repeszeket, kilőtt töltényhüvelyeket, az üres üvegeket. Megtanultam az egyenruhákat, a fegyvereket. Ám a háborút hamar megutáltam. A november 4-i hajnali pergőtűz levitte a fél házat – a VIII. kerületben laktunk akkor –; szerencsére mi a pincében voltunk, ám a fojtó füstszag, a pánik, és a sokk, hogy egy szemvillanás alatt odaveszett mindenünk, egyben a végét is jelentette az én amatőr hadtörténészi karrieremnek. És ezen már az sem változtatott, hogy 1957-ben négy csodálatos, nyugodt hónapot töltöttem el, kibombázott gyerekként, az akkori Kelet-Németországban, a Harz-hegységben, ahol kiheverhettem volna 1956 traumáját.

A kitüntetéseké valóban békésebb világ…

Nem is váratott magára sokáig, hogy rátaláljak az új szenvedélyemre…

Mi történt?

A kezembe akadt egy fiók. 1958-ban járunk, odahaza, a Bajcsy-Zsilinszky úti új lakásunkban, és én rábukkanok egy nagyobb marék első világháborús sapkajelvényre és kitüntetésre.

Rögtön megfogta a téma?

Rögtön megfogott a téma.

Kinek a darabjai voltak ezek?

Több családtagé. Apám, id. Zeidler Sándor és három nagybátyám is részt vett az első világháborúban – igaz, apám csak 1918 nyarán vonult be, így nem sok puskaport szagolt –, majd a Tanácsköztársaság küzdelmeiben, de édesanyám, Monostori Erzsébet nagynénjének – anyámat és testvéreit ő vette magához a szülők halála után – párja, egy bizonyos Sebesi Samu is katona, mégpedig tüzér főhadnagy volt, úgyhogy számos helyről származhattak ezek a darabok.

De a jelek szerint Ön nem elégedett meg ezzel a kis anyaggal…

De nem ám. Elkezdtem gyűjteni. Kijártam a Teleki térre – nagyon sokáig ott volt a régiségpiac, onnan költözött aztán át az Üllői, majd az Ecseri útra –, és vettem, amit tudtam. Tolnai Világlapját (népszerű képes hetilap 1901-1944 között – a szerk.), monarchiás kitüntetést, egyenruházati cikkeket – mert akkoriban azt is gyűjtöttem –, szóval mindent, aminek valamilyen köze volt a történelemhez. Ezzel párhuzamosan a kapcsolati hálóm is elkezdett kiépülni, egyre többen ismertek, tudták, hogy én vagyok a gyűjtő fiú, és én pedig szépen, szisztematikusan, „ágról ágra” haladtam előre.

Voltak más gyűjtők is?

Persze, csak akkor én még nem ismertem őket. Az áttörést egy újsághirdetés hozta, amely a kezembe került – 1959-et írtak –, és amelyben az állt, hogy „régi pénzt, kitüntetést veszek”. Nagyon izgatott lettem. El is mentem a XIII. kerületi címre, ahol egy nagyon kedves idős nyomdász, Bezdáni bácsi fogadott. Ő amolyan amatőr gyűjtögető volt, mindenféle dologgal foglalkozott, a többi között volt egy csomó első világháborús kitüntetése, amelyeket én el is hoztam. Na, ő volt az, aki felvilágosított, hogy létezik egy éremgyűjtő klub, és hogy érdemes oda belépnem.

És belépett?

Be ám. És onnantól kezdve minden csütörtökön – akkoriban csütörtökönként tartották meg – ott is voltam a klubban.

Voltak Ön mellett más kitüntetésgyűjtők?

Az éremgyűjtő klubnak akkoriban nagyjából 400 tagja lehetett, és ebből mindössze ketten foglalkoztak igazán komolyan kitüntetéssel.

Bánki Vajk Emil volt az egyik?

Úgy van. Nagyon érdekes ember volt ő, 1949 óta gyűjtött kitüntetést, amúgy órásmester volt – ez rendkívül kurrens szakma volt akkoriban –, és mint ilyen, hihetetlen sok embert ismert, akik gyakran fizettek neki „természetben”, érmékkel, kitüntetésekkel, stb. Ő volt akkor a gondnok-háznagy a klubban, és rögtön a szárnyai alá vett. Emlékszem, tőle vettem az első komoly tételemet is, egy gyönyörű két háború közötti sort egyedi bőrdobozban, 60 forintot kért érte, de nekem csak 45 forintom volt, szerencsémre a maradékot végül elengedte.

És a másik gyűjtő ki volt?

Gáspár Tibor korábbi nagykovácsi sekrestyés, akkor már géplakatos, nálam idősebb, csodabogár fiatalember, aki május 1-jén simán kitűzött a mellkasára egy-egy komolyabb szocialista kitüntetést, vagy éppen pápai érdemrenddel feldíszítve ment be a Bazilikába, neki is voltak már tételei akkor, ő foglalkozott még kitüntetésekkel.

Szóval hárman voltak?

Hárman.

Említette, hogy egyenruhákkal is foglalkozott akkoriban. Ez hogy nézett ki?

Mint már említettem, egyrészt a piacon lehetett egyenruházati cikkeket találni, másrészt egy idő után egészen szép kapcsolatrendszerem is kialakult, amelyen keresztül szintén hozzájutottam egyenruhákhoz. Komoly lökést adott, amikor megismertem Billnitzer Ernő altábornagyot (magyar tábornok, a rohamtüzérség megszervezője – a szerk.). Édesapám tisztviselőként dolgozott a Korányiban, és felvette Billnitzert munkavállalónak, én pedig még nem láttam élő tábornokot, így megkértem apámat, hogy mutasson be. Ez olyan jól sikerült, hogy onnantól kezdve állandóan eljártam hozzá beszélgetni. Ő aztán ajánlott más tábornokokat, hogy keressem meg őket, én pedig így haladtam szépen előre, tábornokról tábornokra.

Állítólag írt Dobi Istvánnak, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnökének is.

Így van. 1960-ban írtam neki, hogy lelkes kitüntetésgyűjtő vagyok, és tudna-e segíteni. Legnagyobb meglepetésemre válaszolt a titkársága, hogy jöjjek be a parlamentbe. Bementem, és ott Ruda Ilona (az elnöki tanács kitüntetésosztályának vezetője – a szerk.) a többi között egy teljes Tildy-sort nyomott a kezembe, újságpapírba csomagolva. Érdekesség, hogy a példa ragadós volt, mások is bejelentkeztek, egyen-ketten még kaptak is, ám utána Ruda Ilonáék lehúzták a rolót.

Tálas Gézával mikor ismerkedett meg?

Valamikor 1963 körül. Tálas félállásban újságíró volt, a Lobogó nevű képes újságnál, és egy nap bejött a klubba, hogy riportot készítsen. Megismerkedtünk, eljött hozzám a gyűjteményemet megnézni, és oda volt a kitüntetésektől. Eleve érdeklődött a régiségek iránt, de a falerisztika szinte megbabonázta. Bele is kezdett, így lett ő a negyedik kitüntetésgyűjtő Magyarországon. Együtt is mozogtunk, hirdettünk, házhoz mentünk, rengeteg izgalmas anyag került elő, rengeteg izgalmas beszélgetésünk volt. A múltkor összeállítottam egy listát, hogy hány tábornoknál, politikusnál, hírességnél jártam gyűjtői karrierem során…

Mennyi lett a vége?

Több mint kétszáz.

Meséljen picit az akkori gyűjtőkről!

Furcsán hangozhat, de az érem- és kitüntetésgyűjtők – akkori kifejezéssel élve – amolyan „reakciós lerakat” voltak. Aki ezen a területen mozgott, az szociológialiag, kulturálisan jellemzően az előző rendszerhez volt köthető; jómagam is, az Andrássy 60-at (az Államvédelmi Hatóság székháza – a szerk.) megjárt apámmal, egykori Márta-nővér (Márta Ápolónő Egyesület két világháború közötti laikus kongregáció tagja – a szerk.) anyámmal. A munkások nem igen érdeklődtek a régiségek iránt. Értéke egyébként nem igen volt akkoriban ezeknek a tárgyaknak, egy nagycsillag 100-150, egy középcsillag 70 forint körül mozgott. Összehasonlításképpen: egy jó ebéd 15 forint körül volt akkoriban valamelyik belvárosi vendéglőben.

A „rendszer” nem érdeklődött a terület iránt?

Nagyon sokáig nem igazán. Mint említettem, egyrészt mi amolyan periféria voltunk, másrészt pénz sem volt ebben a műfajban.

Aztán történt valami?

Igen-igen. Valamikor 1965 környékén jött egy masszív ezüstáremelés. Majd még egy, és még egy. Rövid idő alatt az ezüst grammonkénti ára 20 fillérről 1, majd 3 forintra emelkedett. Emlékszem, olyan sorok álltak a „zaci” előtt, hogy nem látszott a vége. Ez aztán megmozgatta az egészet. „Külsősök” elkezdtek fantáziát látni a kitüntetésekben.

Kik?

Először jöttek – bármilyen meglepőnek tűnhet is – az élsportolók.

Az élsportolók?

Igen. Mivel ők – volt közöttük például olimpiai bajnok öttusázó – sokat jártak külföldre, és kint komoly érdeklődés volt az 1945 előtti kitüntetések, illetve a numizmatika iránt, elkezdtek üzletelni. Itthon vettek, kint eladtak. Vittek ők mindent, tallért, érdemrendet, kint pedig vettek márkás cipőt, orkánkabátot, miegymást. Ez aztán újabb lökést adott a területnek, ami pedig már bevonzotta a „maszekokat”.

Kikre gondol?

A „hatalom emberei” ekkor fedezték fel maguknak a numizmatikát és a falerisztikát (kitüntetéstudomány – a szerk.). Jöttek a tanácselnökök, a pártemberek, tisztek a fegyveres testületekből, szóval a „rendszer” képviselői. Megszűntünk periféria lenni.

Apropó, a seregben szolgált? Csak mert ha igen, akkor a kora alapján ez valamikor ekkortájt lehetett.

Igen, szolgáltam. A behívót 1966-ban kaptam meg. Anyám persze oda volt, próbálta valahogyan elintézni, hogy „jó” helyre kerüljek, például nyomdába. Végül másként alakult, a Ságvári-ligetben (Hűvösvölgy, ma Szépjuhászné – a szerk.), a hírezrednél helyeztek el, egy gyerekkori barátom édesapjának köszönhetően.

És? Hogy alakult a sora?

Jól. Mint utólag kiderült a számomra, nagy szerencsém volt. Az öreg Ambrus Józsefnél, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum osztályvezető munkatársánál kádereztek le, aki engem mint gyűjtőt jól ismert, és „jótállt” értem. Írnok lettem. Havi 160 forint volt a zsoldom, és ehhez hozzákerestem még 800-at.

Nem mondja! Hogyan?

A századnál mindenki hivatásos volt, én pedig felajánlottam, hogy aki kéri, annak – havi 20 forintért – tisztán tartom a fegyverét. Szinte mindenki kérte…

Nem semmi!

Sajnos nem sokáig tartott… Egy nap lehívtak az ezredparancsnokságra, ahol közölték, hogy áthelyeznek. Én persze nem akartam menni, ám nem volt mit tenni, elvittek.

Hová vitték?

A minisztériumba.

És ott milyen volt?

Jó volt az előző helyen is, de ott még jobb volt. Havi 800 forintot kaptam, ráadásul a gyűjtéssel is foglalkozhattam.

Nocsak!

Bizony. Mint kiderült, az egyik osztályvezető lelkes gyűjtő volt, így rendszeresen felrendelt magához, és egész napokat átbeszélgettünk. Utólag kiderült, a többiek féltek tőlem, azt hitték, jelentek.

Hogy alakult a gyűjtői közösség az 1970-es és 1980-as években?

A fordulópontot én még egy picit előbbre, 1968-ra teszem. Akkor vált ki a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete a Magyar Numizmatikai Társulatból. A szakítás mögött egy mélyebb konfliktus húzódott meg a tisztán tudományos és a gyűjtői közösség között. A létszám 2000 felett volt már ekkor, szóval nagy volt a visszhangja a történteknek. A következő két évtized a kitüntetésgyűjtői közösség folyamatos bővüléséről szólt, a rendszerváltásra – a numizmaták mellé felsorakozva – mi is polgárjogot nyertünk.

Meséljen egy picit az ún. harmadik világháborús sorról! Ön ugye személyesen ismerte Lempel Józsefet, a HM 1970-1982 közötti kitüntetési alosztályvezetőjét.

Igen-igen, Lempellel 1965 körül ismerkedtem meg. Sokat csereberéltünk, én adtam neki monarchiás, meg két háború közötti kitüntetéseket, ő meg nekem szocialistát. Viszont a harmadik világháborús sorról – ezt biztosan állíthatom – ő soha nem beszélt nekem. Ez hallatlanul nagy titok volt akkoriban. Egy tőle független forrásból értesültem arról, valamikor 1970 környékén, hogy léteznek ilyen kitüntetések. Sikerült is szalagot szereznem – Csillaghegyen, egy víkendházban varrták a szalagokat, a legteljesebb titoktartás mellett –, ami – érthető módon – nagy izgalmat váltott ki a falerisztikai múzeumi, illetve gyűjtői közösségben.

Kitüntetést viszont nem látott.

Nem, kitüntetést nem láttam. Tudomásom szerint azokat rögtön M-zárolták (mozgósítás vagy hadiállapot esetére készletezték – a szerk.), ahonnan csak a rendszerváltás környékén kerültek ki.

Rögtön óriási botrányt okozva.

Igen, így volt. Egy sor ugyanis külföldre került, még arra is emlékszem, hogy 1500 nyugat-német márkáért vette meg talán egy angol gyűjtő…

Ki adta el?

Tálas Géza.

És a vevő egy angol gyűjtő volt?

Igen, ő pedig írt a Honvédelmi Minisztériumnak, tudakolva, hogy mi is ez pontosan. A minisztériumban pedig óriási balhé lett ebből. Kárpáti (Kárpáti Ferenc vezérezredes, honvédelmi miniszter 1985-1990 – a szerk.) – emlékszem – őrjöngött. Az volt a szerencse, hogy a rendszerváltás küszöbén álltunk, így végül elsimult az ügy.

Volt folytatása a történetnek?

Hogyne! A néhány eredeti sor kikerült a piacra, ám nem sokkal később újabb sorok tűntek fel.

Nem eredetiek?

Nem eredetiek. Harminc éve már, úgyhogy elmondhatom: bizony egy nagyobb mennyiséget – talán 10 sort – a rendszerváltás után verettek le.

Kik?

Tálas rendelte a verdétől Lempelen keresztül. A jó hír, hogy ezek a sorok jól megkülönböztethetőek az eredetiektől. Nem maguk a kitüntetések, azokat ugyanis ugyanazokkal a verőtövekkel, ugyanazzal a technológiával gyártották, hanem a szalagok. Keskenyebbek, sprődebbek, és más a fűzőszemük is.

Ezek a sorok többféle dobozban is előfordulnak.

Igen, mivel az M-készletből csak a kitüntetések kerültek ki, az eredeti dobozok nem.

A másik ilyen nehéz téma a gyűjtők számára a Magyar Népköztársaság Zászlórendje.

Igen, sajnos a zászlórend csillagjaival is sok gond tud lenni. Egyrészt rengeteg alkatrész „kóborolt” a rendszerváltás környékén a piacon, és ezekből egy idő után kész kitüntetések lettek, másrészt a zászlórendből is sokat levertek már bőven az 1990-as években. Igaz, ezek egy része vörösrézből készült, és nem tombakból (cink-réz ötvözet, kedvelt kitüntetés-alapanyag – a szerk.), így viszonylag könnyedén azonosíthatóak.

Mit gondol a mai gyűjtőkről?

Ismerek komoly tudással rendelkező, korrekt gyűjtőt is, ugyanakkor azt gondolom, hogy ma már nincs igazi összetartás a gyűjtői közösségen belül. Egyfajta elidegenedést tapasztalok. A mi időnkben a gyűjtés kollektív tevékenység volt. Örültünk egymás sikerének, örültünk, ha a másik szerzett valami szépet, volt egyfajta testvériesség. Tény, hogy jóval kevesebben is voltunk.

Igen, ma óriási a verseny.

A másik, amit látok, hogy nagyon sokan nem mennek utána a dolgoknak. Nincs mélységi tudásuk, megelégszenek a pletykákra, mendemondákra épülő „klubtudással”. Pedig ma már bárki tud kutatni. Felmegy az ember az internetre, és szinte mindent el tud érni. Amikor mi gyűjtöttünk, nem volt internet. De még a levéltári anyagokhoz is csak nagyon korlátozottan fértünk hozzá. Az 1945 előtti anyagokat például egyáltalán nem kutathattuk.

Megbánta?

Mármint?

Megbánta, hogy gyűjtő lett?

Dehogy bántam! A gyűjtésnek köszönhetően egész életemben nagyszerűen szórakoztam. Ritka az, amikor egy ember azzal foglalkozhat, amit szeret. Nekem ez megadatott. Miként az is, hogy temérdek emberrel megismerkedhessem a társadalom mindenféle szegletéből. Ezért érdemes volt élni.

 

Életrajz

Zeidler Sándor (1946 – )

Műgyűjtő, falerisztikus, kutató, kitüntetéstervező. Tizenkét éves kora óta foglalkozik kitüntetéstörténettel és -gyűjtéssel. Számos meghatározó szakpublikáció szerzője. 1965 és 2010 között több száz film és színházi darab szakértője. A Honvédelmi Minisztérium egyenruha-bizottságának tagja, a tárcaközi bizottság elnöke. Több állami kitüntetés és jelvény, valamint dísztárgy tervezője. A Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, a Numizmatikai Társaság, a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete, az Európai Hagyományőrző Egyesületek Szövetsége tagja. Számos magyar és nemzetközi elismerés díjazottja.